“Világunkból nem tűnhetnek el a mesék”

Pécsett mutatták be A sivatag hercege című zenés kalandjátékot, ami nagyon színvonalas szórakozást kínál a család minden tagjának. A főszerepet a köztévé A Társulat című műsorából ismert Wunderlich József játssza, aki jelenleg a Színművészeti Egyetem végzős hallgatója.

A darab a Pécsi Nemzeti Színház és a Jelenkor Irodalmi és Művészeti Folyóirat közös szervezésében 2012-ben meghirdetett Lázár Ervin családi mesedarab pályázatának díjazott műve. A pályázatot azzal a céllal hirdették meg, hogy kortárs magyar mesedarabok műsorra tűzésével közelebb hozzák a színházat a gyermekekhez, ugyanakkor az is elvárás volt a pályázókkal szemben, hogy a darab családi előadásként is bemutatható legyen. A felhívásra mintegy 150 alkotás érkezett, közöttük több ismert, élvonalbeli kortárs szerző műve. Őket megelőzve került bemutatásra Galuska László Pál munkája, aki a Kecskeméti Főiskola Tanítóképző Főiskolai Karának oktatója, ahol gyermekirodalmat, drámatörténetet és dramaturgiaelméletet tanít. „A Sivatag hercege” című, keleti tárgyú mesével nevezett, melynek legfontosabb üzenete, hogy „világunkból nem tűnhetnek el a mesék”. A szerző eddig hét előadott színpadi játékot írt diákszínpadok és bábszínházak számára.

– Ez most egy sikerszéria, hiszen a pécsi bemutató előtt nem sokkal volt egy bábdarabod bemutatója Szombathelyen! Most már íróként gondoljunk inkább Rád? Hogy lesz valakiből író? Gyermekdarabok írója? Hogy kezdted el?

– Színházi alapélménnyel, természetesen. Talán 2004-ben lehetett, Bodolay Géza direktorsága idején, amikor Kecskeméten a Katona József Színházban a társulat tagjaival és tanárkollégákkal közösen megírtunk, és előadtunk egy Micimackó-átiratot, afféle „Stílusgyakorlatok”-modorban. A próbafolyamat teljes komolysággal, mindazonáltal csodálatos hangulatban zajlott, és a premier pedig a nagyszínpadon volt, népes közönség előtt. Máig emlékszem, ahogy dobogó szívvel állok a függöny mögött, várom, hogy a piros bársony széthúzódjon, s elkezdődjön a játék. Akkor „pörkölődtem” meg. Korábban nem értettem, hogy a színházi emberek miért rajonganak olyan látványosan a hivatásukért – akkor minden világossá vált. Nem sokkal ezt követően egy kedves kolléganőm, Sárosiné Orbán Edit (maga is jó nevű drámatanár), aki több sikeres diákszínpadi darabot rendezett már, megkért, hogy dolgozzam át Katona József A rózsa vagyis a tapasztalatlan légy a pókok közt c. befejezetlen vígjátékát. Az átdolgozás jól sikerült, a veszprémi Országos Színjátszó fesztiválon arany oklevelet is nyert, ezért Edit önálló mesét rendelt tőlem. Ekkor született meg első mesedarabom, a Fehérlófia. A mű a 2006-os dombóvári Országos Diákszínjátszó találkozón, bronz oklevelet, majd a fóti XVI. Országos Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Találkozón, ezüst minősítést kapott. Ezen fellelkesülve a szövegét elküldtem bírálatra Kovács Géza bábrendezőnek, aki elolvasta, majd megbízott a Suttogó füzesekc. „cigány legenda” megírásával. Ez volt az első és máig egyik legkedvesebb anyagom, amit már egy igazi „profi” társulat, a szombathelyi Mesebolt Bábszínház mutatott be. Azóta többször dolgoztam Gézával és a szombathelyiekkel, és mindig nagy örömmel veszem, ha rám gondolnak egy újabb feladat kapcsán.

– Mesélj A sivatag hercegéről! Mi mondható el a történetből, hogy kedvet kapjanak, akik még nem látták? Úgy tudom, hogy az arab mesevilág „valódi” szereplői kelnek itt életre!

– A sivatag hercege mesedráma. Forrása az Ezeregyéjszaka csodálatos nyelvi és képi szövete, de önálló történet, aktuális mondanivalóval, olyan értékvilággal, amely vonzó lehet a ma embere; nemcsak a gyermekközönség, hanem a felnőttek számára is. Közege – mint minden igazi mesedrámának – egy egész univerzum, amelyet itt és most bevallottan az iszlám kultúra színeivel és alakjaival igyekeztünk lefesteni. A megírását kutakodások előzték meg, a perzsa-arab mitológián, mesevilágon felül pl. a kora középkori perzsa költészetben is komolyabb kirándulásokat kellett tenni, hiszen a darabban keleti zenével kísért betétdalok is elhangzanak. A történet egy kisfiúról szól, aki hőssé válik, hogy megmentse a világát egy gonosz, sötét hatalomtól, amelyik sivataggá tette a hajdanán dús és tündöklő birodalmat. Ezen felül persze szól a gyermekkorról, a felnőtté válásról, de még az öregségről is. Beszél az emberi kapcsolatok sokszínűségéről, az emberi alapérzelmek összetettségéről, hiszen minden igazi szép érzésnek megjelenik az árny- vagy torzképe is a cselekmény folyamán: a szerelemnek, a barátságnak, a szülői-gyermeki kapcsolatnak… Az értékek viszonylagosságáról is szót ejt, mert az értékek bizony viszonylagosak. „A gonoszt mindig legyőzik. Ez a világ rendje.” – mondja a darabbeli vén bölcs, Dzsamal, a tevehajcsár. „Az öregek … megtanítják, hogyan lehet leküzdeni, de elfogadják, hogy a gonosz soha nem tűnhet el teljesen a világból. A világosság nem létezhet sötétség nélkül, a bátorság a gyávaság nélkül, a becsület alattomosság nélkül, az élet a halál nélkül; a jót nem érzed, csak ha a rosszat megismerted. Így van ez.”

– Ilyennek képzelted a színpadi változatot, amikor megírtad?

– Igen is és nem is. De őszintén elmondhatom, hogy a végső eredmény legalább olyan szép, ha nem szebb lett, mint ahogy eredetileg a képzeletemben megszületett. Természetesen a szöveg a színi hatásnak csak az egyik – persze, nyilván fontos – eleme. A színház összművészet, a varázslat sok ember közös munkájából születik meg. Tresz Zsuzsanna fantasztikus jelmezei és díszletei, Csernák Samu gyönyörű keleti zenéje nélkül finoman szólva nem ugyanaz lenne a darab hatása. Nem is beszélve Szabó Attila rendezéséről, akivel végig állandó kapcsolatban voltam a szövegkönyv kialakításának teljes munkafolyamatában. Attila – a rendezői tehetség mellett – maga is jó tollú író, nemcsak rendezőként, dramaturgként ismert, hanem a Pocakmese c. gyermekkönyv szerzőjeként is. Ráadásul otthon van a gyermek- és bábszínházak világában – mesejátékok mellett több bábdarabot is rendezett, nem csoda hát, hogy látványos óriásbábok is feltűnnek a színpadon. Nem beszéltem eddig a színészekről, pedig az ő közreműködésük nélkül nincs előadás: mindannyian kitűnően játszottak! Nyilván nem az én feladatom a színészi játék minősítése (attól tartok, elfogult lennék), majd megteszik kritikusok, de külön szeretném megdicsérni a gyermekszereplőket: nemcsak a kicsi Ashilt játszó Boros Misi, hanem minden gyermekszínész teljes erőbedobással, láthatóan nagy örömmel, lelkesedéssel szerepelt, és a felnőttekkel vetekedő teljesítményt nyújtott. És persze nagyon fontos a háttérmunka: a súgó, az ügyelő, a báb- és jelmezkészítők, a díszletmunkások a technikai személyzet… nagyon sok ember dolgozott azért, hogy az előadás sikeres legyen. A premier utáni szokásos ünnepi fogadáson rengeteg történetet hallottam arról, milyen nehézségeken kellett úrrá lenniük.

– Korábban már több bábdarabot is írtál. Mennyiben más egy színházi darab?

– Mindenekelőtt hosszabb. Az eredeti díjazott pályamű szövege pontosan a fele volt a színpadi szövegkönyvének. A „nagyszínházban” nagyobb a szerepe a szereplők megszólalásainak, mint bábszínpadon. (A bábok nem szeretik a sok beszédet.) Árnyaltabban kell jellemezni a karaktereket, a jellembéli sajátosságokat, esetleges torzulásokat indokolni kell. Egyszerűen összefoglalva: a bábszínházban több a didaszkália (szerzői „utasítás), kevesebb a dialógus, a szöveg kb. 25-30 a4-es oldal, a darab hossza 50 perc-egy óra, a nagyszínházban 50-60 oldal a szövegkönyv, az előadási idő kb. 180-200 perc (plusz a szünet). És akkor még nem beszéltünk a lehetőségekről: egy bábszínházban jobban el lehet engedni a fantáziát, mert olcsóbban és hatékonyabban lehet az ötleteket színre vinni, a nagyszínházban a költségvetés és a fizikai lehetőségek némi határt szabnak a szerzői fantáziának. Itt egyébként ismét köszönetet kell mondanom Szabó Attilának és Tresz Zsuzsának: alig volt kompromisszum: szinte minden ötletemet megvalósították, esetenként túl is szárnyalták.

– Ezek a művek gyermekeknek szólnak, és nagyon az ő nyelvükön. Nagyon ráérzel, hogy milyenek. A kisfiú például, aki még nem érti a szerelmet és a lányokról, csak mint nyafka hisztizsákokról beszél. Honnét az ihlet?

– Ez az elem speciel éppen Szabó Attila ötlete volt, igaz, teljesen egyetértettem vele. De komolyra fordítva: sokszor vizsgálták már, hogy egy gyermekíró miért lesz gyermekíró. Weöres Sándor azt állította, hogy ő „sehányéveseknek”, Michael Ende pedig, hogy ő a „benne élő gyermeknek” írta a műveit. Komáromi Gabriella Lázár Ervin-monográfiájában kifejti, hogy a „gyermekirodalom” fogalma „irreleváns” csak az irodalom létezik, illetve annak egy olyan szegmense, amely valamiért megszólítja a gyermekeket is. Talán azok lesznek gyermekírók, akik megőriztek magukban valamit a gyermekkorból, nem veszítették el azt a kulcsot, amellyel a felnőttkor szürkeségéből vissza lehet térni a gyermekség nagy kertjébe. Én időnként annyira infantilis vagyok, hogy szerintem nekem több kulcsom is van.

– Amikor írsz, akkor mi jár a fejedben, a közönség, egy mondanivaló, milyen az alkotás folyamata?

– Először a sztori, aztán a mondanivaló. De én többnyire megrendelésre dolgozom, ami azt jelenti, hogy a szüzsé megszületése után a rendező ötletei, kívánalmai szükségképpen megjelennek a történet alakulásában. Ezt én nem tartom korlátozónak: kicsit olyan, mint egy régi gyermekjáték. A gyerekek fogtak egy pókot, és nagy üvegedénybe engedték, majd különböző formákra nyomkodott drótkereteket tettek az állatok mellé. A pókok fölmásztak a keretekre és beszőtték azokat hálóikkal. A keret a gyermekek leleménye volt, de a háló attól még a pókoké maradt. Én úgy dolgozom, mint a pók, a rendező keretet ad, és én beszövöm a keretet. A munka általában közös, állandó a kapcsolat a rendezővel és a dramaturggal, a szöveg több kisebb-nagyobb átalakuláson megy keresztül. De el kell fogadnom azokat a változtatásokat, amelyek számomra nem kellemesek, mivel el kell ismernem, hogy egy színházi szakember nálam jobban ért a színi hatás eléréséhez. Én – mint irodalmár – alapvetően verbálisan gondolkodom, a szavak, mondatok hatásaiból indulok ki (ami nem azt jelenti, hogy előttem nem jelennek meg képek az alkotás folyamatában), a rendező azonban valahogyan már „úgy látja” az egészet, ahogyan majd a színpadon megjelenik.

– Egy beszélgetésben említetted, hogy fontosnak tartod a történetet és a hagyományos formákat! Miért fontos ez számodra? Mitől lesz egy mese mégis mai?

– Azok a mesék, amelyek mitikus alapokra épülnek, mindig aktuálisak, „maiak” mert a mítosz soha nem veszít az aktualitásából. Ráadásul manapság sokkal nagyobb szükségünk van a mítoszokra, mint egykor, hiszen jórészt elvesztettük az ősi világmagyarázatainkkal való eleven kapcsolatunkat. Nem véletlenül ilyen népszerűek az újabb korokban keletkezett „mesterséges” mítoszok: a Csillagok háborúja, az Űrszekerek világa, nem is említve egy igazi szépirodalmi világegyetemet: nagy példaképem, Tolkien Mester univerzumát. Emberek tömegei tanulnak klingon és tünde nyelveket, Tolkien világára már egyházakat is alapítanak, amelyek A szilmarilokat szentírásként kezelik… A mitikus mese egyik alapvető tulajdonsága pedig, hogy archaikusabb szövegformákra épül, ez teszi időtlenné, mitikussá. (Még az abszolút „mai” mesék, mint A padlás vagy a Doktor Herz is archaizmusokra támaszkodnak.)

Vannak szerzők, akik szándékosan játszanak az alapvető sémákkal, mint pl. Lázár Ervin, nála pl. tündér a hétfejű, nem a sárkány, de ez a játék csak akkor működik, ha a befogadók tisztában vannak az eredeti tipológiával. Ehhez olyan szintű szövegismeret kell, ami a ma emberénél – különösen a fiatalabb korosztálynál – jórészt hiányzik. Ezért is szükséges az ősi összetevők következetes alkalmazása a szövegalkotásnál. Ugyanakkor a cselekményépítésben már lehet aktuálisabb az ember: alkalmazkodni kell korunk felgyorsult befogadásához, több „akció” kell, érdekesebb, fordulatosabb meseszövés. Benedek Elek Többsincs királyfi c. mesedrámája többek között azért játszható manapság nehezen, mert szerzője – a saját korában erősebb verbális kultúrára támaszkodva – egyszerűen „kihagyta” az izgalmasabb jeleneteket, pl. Többsincs harcát a sárkánnyal, és a küzdelemről csak a szereplők narrációjából értesülünk. Egy nagyobb ingerküszöbű mai néző igenis látni akarja a sárkányt és a küzdelmet is.

– Közben gyermekirodalmat tanítasz a Kecskemét Főiskolán. Úgy tudom, hogy szigorú tanár hírében állsz!

– Ez egy másik téma, másik arculat, ami a mindennapi munkámhoz kötődik. Valóban szigorú vagyok, van egy küszöbszint, ami alá nem vagyok hajlandó lemenni, még akkor sem, ha egy mai hallgató szövegkultúrája és alapfelkészültsége jóval gyengébb, mint mondjuk tíz-húsz évvel ezelőtt. Úgy gondolom, hogy egy leendő tanítónak, óvodapedagógusnak megbízható és erős alapismeretek kellenek, hiszen ők adják gyermekeinknek azt a tudásbázist, amire később építhetnek. Nekem alsóban nagyon jó tanítóim voltak, különösen negyedik osztályban (1979-ben), a szegedi Zrínyi Ilona Általános Iskolában. Sajnos, akkori tanítóm nevét – szégyenemre – elfeledtem, de a mondatai, a tanítása még mindig bennem élnek. Nem mindegy, milyen pedagógusoknak adunk diplomát!

– Miért fontosak a mesék, történetek? Ez a történet is egy meséről szól, és ez által lép be a főszereplő fiú a saját történetébe! Mit mondanál a leendő tanítóknak és mit tudsz javasolni a szülőknek?

– Rengeteg tanulmány, értekezés született már a mesék hasznosságáról. Bettelheimtől Lovász Andreáig, Jungtól Mircea Eliadéig talán százak és százak foglalkoztak a kérdéssel. A mese érdekes, lebilincselő történet, ami az emberi elme legrejtettebb rétegeit is megérinti, és a művészi mondanivalóval együtt észrevétlenül csempész be olyan alapvető tanításokat az életről, amelyeket esetleg csak súlyos szenvedések és kudarcok árán tanulhatnánk meg. Sokan úgy gondolják, hogy a mese hazug álomvilág, pedig a valódi, az igazi, az „értékes” mese sohasem az. A mese arról szól, hogy az életben semmit sem adnak ingyen, mindenért meg kell küzdeni, hogy a kudarcok után is fel kell állni és továbblépni, hogy ha sikert értünk el, akkor is megöregszünk és elenyészünk. De azt az időt, ami megadatott nekünk ebben a világban értelmesen is el lehet tölteni, és boldogan élni, míg meg nem halunk.