7 ok, amiért jó, ha van levelezőtársa a gyereknek

Gyerekkoromban az osztályban mindenkinek volt egy szovjet, de legalább egy csehszlovák levelezőtársa. A hónap egyik kiemelt eseménye volt, amikor kézhez kaptuk a vastag borítékot, ami Fortocskából kivágott képekkel, csodálatos, fejkendős kislányokat ábrázoló matricákkal, időnként egy-egy rágógumival volt kitömve gazdagon. Örültünk neki nagyon, aztán, amikor megfelelően kiörvendeztük magunkat a szajré fölött, az orosz nyelvű levelet is elolvastuk (bár nem értettük kristálytisztán, mi van benne), majd hosszú, néma csend következett.

Pár hét múlva vettünk egy nagy levegőt, és hosszas fejtámasztások és tollvég rágcsálások közepette nekiálltunk ékes cirill betűkkel, sajátos nyelvezettel és ortográfiával levelet fogalmazni szovjet barátunknak. Akit ugyan sosem láttunk, legfeljebb egy igazolványképen, amin némiképp kifejezéstelen arcot vág (ez közös volt, mindenki igazolványképet küldött magáról, de miért?), de legalább az se nagyon derült ki az évek során, hogy mik a közös pontok az életünkben, így nem is nagyon volt miről beszámolni neki. De mi írtunk, rendületlenül, az egész osztály.

Persze nyilván voltak sikeresebb levelezések is, és alighanem akadnak ma is élő barátságok, amik ebben az időszakban szökkentek szárba, bár én egy ilyenről sem tudok. De attól még nincs kizárva.

Ez a sztori ugrott be rögtön, amikor a lányom közölte, hogy ő most akkor levelezni fog a barátnőjével, csoda kalligrafikus kézírással, nem Viberen, nem Facebook chat-en, és nem is e-mailben, hanem papíron(!!!) a Magyar Posta közbeiktatásával. Hát nem is tudom, elsőre kibuggyant belőlem a röhögés, annyira anakronisztikus volt már a felvetés is, de gyorsan mondtam utána egy másra vonatkozó poént, nehogy úgy érezze, őt nevetem ki. Mégiscsak igazságtalan és méltánytalan lennék vele, hiszen ha jobban belegondounk, a manuális levelezés nagyon is hasznos és jó dolog, nem is lehet elég korán elkezdeni.

A cikk még nem ért véget. A tippekért olvass tovább!