A kútásástól a sírig tartó hűségig – Pál Feri atya előadása

Egy európai ember Afrikába utazott. Olyan nagy volt az aszály, hogy kiapadtak a kutak, nem volt víz.

Lehetett tudni, hogy valamennyi víz van a mélyben, ezért kezdtek kutat ásni, de a törzs azt mondta föl kell adni, nincs értelme. Emberünk bíztatta őket, hogy ássanak tovább. Már mélyebbre ástak, mint az eredeti kút, de víz sehol. Sorban adták fel a kútásók. Az ember egyre bíztatta őket, hogy ne adják fel, ássanak még mélyebbre, de egyre többen elmentek. Egyszer csak elérték a vizet. Később megkérdezték ezt az embert, hogy mi volt a legnehezebb az egész folyamatban. Azt mondta, az, hogy amikor már volt víz, rávegye azokat, akik ottmaradtak, és végig kitartottak, hogy adjanak azoknak is a vízből, akik közben elmentek. Ma az együttműködés témakörén belül az osztozkodásról beszélt Feri atya. Ezzel lezárta a grandiozitás-, feljogosítottság hiedelem sémát.

Egyenlőség, méltányosság, igazságosság, osztozkodás

A majmok nem nagyon osztozkodnak, bár a kép kicsit árnyaltabb, ugyanis ha az osztozkodást nem is, de a kölcsönösséget ismerik. Ha az egyik kurkássza a másikat, a másik visszakurkássza. Ha az egyik majom bajba került és a másik segített neki, adandó alkalommal ezt viszonozza.  A finomságokból azonban nem szívesen adnak egymásnak. Még a saját kicsinyének sem, ha mégis, inkább a gyengébb részét. Az ember nem így működik, a babák előszeretettel nyújtanak tárgyakat, ételt a felnőttnek.     

Egy 3 év alatti gyerekekkel végzett kísérletben kiderült, a 2 -3 éves gyerekek sok esetben nem veszik el a másét, de ha mégis, és a másik szól érte, visszaadják. Úgy tűnik, már ebben a korban működik bennünk egy nagyon világos érzéke az egyenlőségnek, a méltányosságnak.

Felnőtt kísérlet: Kapok 100 forintot. A kísérletvezető azt mondja: Ebből a száz forintból annyit adhat a másik résztvevőnek, amennyit akar. De a társa fogja tudni, hogy maga száz forintot kapott, és akkor viheti el azt a részt, amit magának megtartott, ha a társa elfogadja azt, amit maga neki adott. Az a tapasztalat, hogy emberek nagy többsége a felét odaadja. Ez azt bizonyítja, hogy van egy belső érzékünk, hogy ha a felénél kevesebbet adok, valószínűleg elutasítja. 30 Forint alatt nincs ember, aki elfogadná. Érdekes, hogy miért. A csimpánzoknál ez úgy működik, hogy ha száz banánból kap egyet, azt viszi, nem érdekli a többi 99. Mi, ha száz banánból kapunk 25-öt azt mondjuk.: „25 banán?! Ott rohadjon meg, ahol van! Egy olyan világban nem lehet élni, ahol te kapsz 100-at és te 25-öt adsz nekem! Ez ellenkezik az élet logikájával!” Úgy érezzük, nem igazságos, nem méltányos. Pedig a túlélés logikája szerint, azaz, hogy az agresszió az élet mozgatórugója és hogy biztosítani kell a túléléshez szükséges dolgokat, az lenne az elemi érdekünk, hogy elfogadjuk a 25 banánt. Ez lenne a minimálisan értelmes és logikus. Mégsem fogadjuk el! A gyerekek 2-3 éves kortól kezdik az egyenlőség, kölcsönösség, méltányosság világát fölfedezni. Addig a neuro-biológiai késztetésből adódóan természetszerűen ajándékozunk, segítünk, mert ez önmagában jutalmazó az ember számára.  3 éves kortól azonban elkezdjük érzékelni, hogy a többiek mit csinálnak velünk, és kezdjük egyre jobban megérteni azt, hogy milyen következménye van annak, ha százból százat megtartok. Akik ennek a pedagógiai részével foglalkoznak, azt mondják, ha egy gyereknek jó alapjai vannak, akkor nem a jutalmazás az, ami tovább segíti őt ebben az irányban, hanem ha leülünk vele és megbeszéljük vele, hogy milyen következményei vannak annak, ha ő önző. A belső késztetés őt már jó irányba viszi, nem kell őt ezen felül még jutalmazni is, hanem a belső késztetést érdemes tudatosítani, még jobban föltárni. Megfigyelték azt is, hogy 3 éves kortól a gyerek szívesebben ad annak, akitől már kapott, mint egy idegennek. Annak is szívesebben ad, akit látott, hogy egy harmadiknak ad. Olyannak is szívesebben ad, akit úgy érzékel, hogy „saját fajtájabeli”. A gyerek, amikor ad valakinek, mindig an benne egy megelőlegezett bizalom is. Bízik abban, hogy valószínűleg egyszer vissza fogja kapni.

Neuro-biológiai szempontok és a gondolkodásmód

A bizalom egy egészséges emberben bizalmat szül. A sérült emberben ez lehet, hogy nem bizalmat szül, hanem vérszemet kap, mivel az ő belső motivációs rendszere nem működik hatékonyan. A majmok fütyülnek az egyelőségre, nem érdekli őket a méltányosság. Tulajdonképpen úgy viselkednek, mintha folyamatos életveszélyben lennének, ezért nem engedhetik meg maguknak, hogy osztozzanak. Az ember pedig úgy él, mint aki nincs folyamatos életveszélyben.  Még neuro-biológiai szempontból is igazolható, hogy a sérült embernél kevesebb oxitocin termelődik. Hiába gondoskodnak, segítenek, hiába törődnek velünk, hiába jók velünk, nem termelődik annyi,  mint másoknál, akinek ennek hatására kedve lesz együtt lenni a másikkal, belső késztetést érez az együttműködésre.  Ezzel szemben az agresszióban részt vevő hormonok, a stressz-hormonok egy pillanat alatt meg tudnak emelkedni. Vagyis, minél jobban megsérültünk kicsi korban, annál inkább úgy érzékeljük az életet, mintha életveszélyben lennénk. A gondolkodási hibák 90 %-ban erre a három okra vezethetők vissza: én központúság, szűklátókörűség, rövid távú gondolkodás. Láthatjuk, hogy a sérülésből kifolyólag nemcsak a belső motivációs késztetéseink, a hormonháztartásunk és az érzelemvilágunk, hanem gondolkodásmódunk is alapvetően torzul.  Pl. egy sérült ember találkozik valakivel, aki segítségre szorul, képes akár megvetéssel lenni iránta. Nem működik a belső rendszere. Hiába gondolkodik, hogy mi lenne a helyes megoldás, bevan zárva a valamikori élettapasztalataiba és ezért folyamatosan úgy érzékeli a környezetét, az egész világot, mintha túlélő harcot kellene folytatnia, folyamatosan meg kellene védeni magát, csak a saját szükségleteivel törődhetne. Erre azért van, szüksége, mert úgy érzi, nem veszik észre, nem törődnek vele. Ezért a gondolkodásmód sem tud megfelelően működni.

Csoportszabályok, normák

3 éves korban a mérlegeléssel egyidejűleg ( kölcsönösség, igazságosság , egyenlőség) elkezdenek fontosak lenni a csoportszabályok, a normák. Ezek a normák abból születnek meg, ahogy egymással a kapcsolatainkat rendezzük, hogy megállapodásokra tudunk jutni. Ezzel kapcsolatban is előkerülhet az agresszió. Ha azt érzékeljük, hogy valaki normát szeg, nagyon dühösek tudunk lenni: „neki miért lehet?”  4-5 éves gyerek az én ideál kialakulása előtt már nagyon normakövető tud lenni. Tanulságos megfigyelni az autósokat. Egész jámbor férfiak és nők is kivetkőznek magukból az autó zártságában. Az autó az én meghosszabbítása, az az én belső terem. Minden további nélkül piszkálhatjuk az orrunkat is, és ha valaki normaszegő magatartást tanúsít a közlekedésben elkezdünk tombolni. Az az elmélet nem helytálló hogy ez azért van, mert az ember egy agresszív állat, csak kordában tartja az indulatait, de itt az autóban kijön az igazi énje. A valódi logikája az, hogy van egy közbizalom, miszerint bizalmat szavazunk egymásnak, kölcsönösség van, méltányosság, igazságosság, egyenlőség, és ezt az ismeretlen kapcsolatokban a normák megtartásával őrizzük meg. Az agressziót az váltja ki, hogy a megbízható, biztonságos, élhető emberi világba vetett bizalmunk csorbul. Az együttműködés akadályoztatása agressziót vált ki. Ha bárki bármit megtehet, kevesebb kedvem lesz egy ilyen világban élni. Ez nem menti fel az agressziót, csak érthetővé teszi. 

Az intimitás és az egyensúly viszonya

Minél távolabbi viszonyban vagyunk, annál inkább ügyelünk rá, hogy az egyensúly fennálljon, meglegyen a kölcsönösség. Azonban minél meghittebb a viszonyom valakivel annál kevésbé az egyenlőség érdekel, (Pl. hogy én adtam és ő nem adott stb.)Nem ezen van a fő hangsúly, hanem azon, hogy ha ez a kölcsönösség megrendül, elindul bennem egy folyamat, hogy a másik már nem szeret annyira, mint eddig. Talán már nem vagyok olyan fontos neki. Az érdekel, hogy az vagy-e nekem, aminek tartalak. A barátom vagy- e, vagy nem? A társam vagy-e vagy már nem? Ezért egy meghitt kapcsolatban óriási egyenlőtlenségeket is rövidebb vagy középtávon el tudunk hordozni.

Mi az, ami alapvetően segíti az együttműködésre való készségünket?
A közös cselekvés. Egy közös munka akár évtizedekre össze tud kötni embereket, közösségeket. Sajnos a házaspárok ezt sokszor leértékelik.

Látni és látszani! Egy közösségben fontos, hogy egy új embert észrevegyenek, megszólítsanak, befogadjanak, érdeklődjenek iránta. Sajnos, aki nagyon sérült arra ez sem hat, nem indul be a belső motivációs rendszere. Jó esetben viszont ennek nagyon nagy ereje van, akár hosszú távon is el tudunk köteleződni. 30 év után is gondolkodás nélkül segítünk az ifjúkori cimboránknak, ha szükséges. Sokszor halljuk, hogy mekkora nehézség ma az elköteleződés hiánya, hol van az életre szóló, „sírig tartó” hűség? Képzeljünk el olyan embereket, akiknek a sérültségük okán a túlélésen kívül egyetlen megfogalmazott hosszú távú életcélja sincs. Nem tudnak elköteleződni, megfogalmazni olyan célokat, hogy pl. „az az életcélom, hogy egész életemben tisztességes maradjak”, „vagy akin csak tudok, segítek”. Miért gondoljuk, hogy az illető pont a házasságot tudná egy életre magára venni? Az kiemelkedik a többiből, és abban majd el tud köteleződni egy életre? Vagyis, amikor valaki azt mondja: „Hogyan lehetne már egy életre elköteleződni? Mit tudom én, hogy mi lesz veled, meg velem! Az egész egy nagy lutri!”- ez a sebzett ember beszéde. Mert igaz, hogy lutri és valóban nem tudhatjuk, hogy mi lesz veled, meg velem, de akiben a belső motivációs rendszer jól működik, azt tudja mondani, hogy te nekem fontos vagy, és amíg élek, ez így lesz, és ezért el tudom magam kötelezni. Mert nem úgy élem meg az életet, hogy élet-halál harc. Ez a mélyebb réteg a sérült embereknél is megvan, tehát aki gyógyulni, növekedni szeretne, el tud indulni ebbe az irányba. Nagy dolog, ha valaki be tudja ezt látni, ahelyett, hogy életfilozófiát csinálna a sérülésből.