Anya, félek!

A gyerekek sokszor nehezen tudják megnevezni félelmük okát, vagy fogalmuk sincs, hogy rossz érzésük gyökere a félelem. Az is előfordul, hogy a konkrét kiváltó ok – a sötétség, valamilyen állat vagy személy – mögött egészen más húzódik meg.

Az úgynevezett „korspecifikus félelmeknek” gyakoriak a gyermeki fejlődés különböző állomásain. Előfordulhat azonban, hogy az életkornak megfelelő félelem túlságosan erős, vagy később is fennmarad, amikor jelenléte már nem nevezhető normálisnak.

Előfordul, hogy nem múlik el a kisgyermekkorban természetes, szeparációtól való szorongás.

A 6 éves Albert egy percre sem hajlandó egyedül maradni a szobájában. Nem játszik, ha otthon van, egyre anyukáját lesi, mindenhová követi. A 9 éves Daniellát még altatja az édesanyja. Éjszakánként átvándorol a szülői ágyba.

Csecsemőkorban az ún. „veleszületett félelmek” kísérik a kicsiket. A kisbaba hevesen reagál a váratlan, erős zajokra, hirtelen mozgásra, zuhanásra, fájdalomra. Az idegenektől vagy az anya távollététől való félelem 8 hónapos kor táján alakul ki, az állatoktól való félelem az önálló járás kezdetén figyelhető meg. Kiválthatja az állat kiszámíthatatlan mozgása, az erős hangja, de lehet kondicionált félelem is. Ennek oka az is lehet, hogy a gyermek tanúja lesz a számára fontos személy heves reakciójának: például  határozottan elhúzzák az állat mellől, vagy verbálisan is figyelmeztetik: „Vigyázz, meg ne harapjon!”

Előfordul, hogy nehezen deríthetők ki a valódi okok, például a székeléstől való félelem, sok esetben ez az első tiltakozási reakció az anya távollétére, később mindez átalakul a fájdalomtól való félelemmé, a szorulás, beöntés, kúp okozta kényelmetlenség miatt.

Az 5 éves Ildikóval át kellett menni az utca túloldalára, ha útjavítás volt, mert képtelen volt elhaladni a forró kátrányt, aszfaltot tartalmazó gép mellett. Félt az áramló hőtől, a megégés lehetőségétől.

Óvodás korra – a fájdalomtól való félelem kivételével – a veleszületett félelmek elhalványodnak. A gyerekek eltávolodnak a szituációktól és megjelenik az előre vetített félelem. Leggyakrabban az orvostól, a tűztől, balesettől félnek az ovisok. Ennek kialakulásában is jelentős szerepet játszanak a szülők óvó intelmei. Erős félelmi reakciókat válthat ki az intézménybe kerülés is, akkor is, ha az előzmények ezt nem indokolják.

Ervin boldogan kísérte nővérét az óvodába. Ismerte a házat kívül-belül, tudta az óvó nénik nevét. Mindenki arra gondol, hogy zökkenőmentes lesz az óvodai beilleszkedése. Az első napok után tiltakozni kezdett: már előző este kérdezgette, hogy másnap lesz-e óvoda, nehezen aludt el, reggel, amikor anyukája bekísérte, öklendezett, hányt. Nem játszott a gyerekekkel, az óvó néni ölében kuporgott. Nehezen tanult meg tájékozódni a nagyközösségben, nehezen alakult ki nála a „távolba szeretni tudás” képessége. Megszenvedték az első hónapot.

Ebben a korszakban kezdi elválasztani a gyermek a fantáziáját a realitástól. A fantáziaképeket már a fájdalom átélésének lehetséges módjaként alkalmazza. „Jön egy óriás, egy tigris és megesz.” Az óvodás és kisiskolás kor határán a betörőktől, rablóktól, ufóktól, sötéttől, szellemektől félnek a gyerekek, ezek mögött szintén a fájdalom vagy a szeparáció lehetősége miatti rossz érzés húzódik. Iskolás korban ritkulhatnak az irreális állatoktól való félelmek, de megjelenhet helyettük az apró, ártalmatlan lényektől való rettegés.

A 8 éves Edit takarójának, lepedőjének ráncaiban vélt lényektől való félelmében, nem mert elaludni. Fantáziaképeiben benne volt a kígyótól való félelem is. Erről, és a magasságtól való félelemről a tudósok azt tartják, hogy a túlélést, a fennmaradást biztosította, generációkon keresztül öröklődött. Edit fantáziavilága az elhagyástól való félelmét jelenítette meg. A kislány édesapja gyakran utazott külföldre.

Az iskoláskor masszív félelmei közé tartoznak a kortársak elutasításától, az elvárásoknak való nem megfeleléstől, a megszégyenüléstől való rettegés.

A 10 éves Gabi azt álmodta, hogy nyilvánosan több társa előtt kell székelnie. Andrea álmában pedig az jelenik meg, hogy nem találja a ruháit, de már hallja közeledő osztálytársai beszélgetését. A 16 éves Dénes megtiltotta a családjának, hogy apja haláláról az iskolában beszéljenek. Addig is nagyon sebezhetőnek érezte magát. Társai, ha nem is bántották, de csodabogárnak tartották. Apa elvesztését olyan eseményként kezelte, mint egy számlájára írható mulasztást, ügyetlenségének újabb bizonyítékát.

A serdülőkorban a szociális félelmek gazdag tárháza nyomasztja a fiatalokat. Félnek a háborútól, mint globális veszteségtől. A nemi identitással, szereppel kapcsolatos félelmek is felerősödnek. „Normális vagyok? Heteroszexuális vagy homoszexuális vagyok?” Lányoknál megjelenhet a szüléstől, a várandóságtól való félelem. Manapság nem ritka a felnőttségtől, a felnőtt élettől való rettegés. A különböző formában megjelenő félelmek mögött legtöbbször a szeretett személytől való elszakadás kivetítése húzódik. Ez megjelenhet halálfélelemként, ami vonatkozhat az egyénre, vagy a szülő halálára is.

A félelmek legtöbbje a gyermek növekedésével, tapasztalatainak kiszélesedésével spontán oldódik. A gyermek lassan hozzászokik félelme tárgyához, közvetlen kapcsolatba kerül vele, kialakul egészséges önbizalma. Legtöbbször ösztönösen keresi azokat a helyzeteket melyekben félelmet érez, hogy megtanulja azt legyőzni: nagy visítások közepette szívesen játszanak sötét bújócskát, vesznek részt bátorságpróbán. Nagy segítség az is, ha megtanulja a cselekvő védekezést, mondjuk, lerajzolja az őt álmában üldöző lényt, majd rácsokat tesz elé hatalmas lakattal és eldobja a kulcsot, vagy eltépi a papírt.

A 11 éves Adrienn, a vele gorombán beszélő pedagógusát lerajzolta amint börtönben ül és börtönfőzeléket eszik (melynek leglényegesebb alkotóeleme a csípős paprika).

Már azzal, hogy megfogalmazza a félelmét, sokat segít magán. Megismerheti a félelme tárgyát, az eseményekben szereplő személyeket, a helyszínt. Ennek nagy jelentősége van, amikor orvosi beavatkozás, műtét előtt áll valaki. A beavatott gyermek együttműködőbb, kevésbé szorong, energiáit jobban tudja hasznosítani a gyógyulásban.

A félelem énvédő funkcióját könnyű belátni. Aki nem fél, nem érzékeli a külső veszélyt, hamar elpusztul. Félelmeink akkor erősödhetnek fel, amikor nem találjuk a kiutat. Ahhoz, hogy félelmeinket megtanuljuk kontrollálni, sok segítséget nyújthat a megértő környezet, ahol kimondhatóak az érzelmek, megbeszélhetőek életünk dolgai, félelmeink.

A cikk a Képmás magazin 2011. októberi számában jelent meg.