Az önámítás tudománya
Mi, emberek meglepő leleményességgel tudjuk becsapni saját magunkat. Ha veszélybe kerül a megítélésünk, inkább az egész világot megváltoztatnánk magunk körül, nehogy rosszul jöjjünk ki az ügyből.
Mi, emberek meglepő leleményességgel tudjuk becsapni saját magunkat. Ha veszélybe kerül a megítélésünk, inkább az egész világot megváltoztatnánk magunk körül, nehogy rosszul jöjjünk ki az ügyből.
Egy hétköznap példa
Nagy ritkán anyu is elutazik egy hétvégére. Ilyenkor apu egyedül marad a gyerekekkel péntek délutántól vasárnap estig. Rá marad minden a fürdetéstől és a pelenkázástól kezdve az etetésen, a mosogatáson át a lefektetésig és a rendcsinálásig. Bár szent ígéretet tett, hogy mindent rendben elintéz, van esély arra, hogy nem lesz teljes a siker.
Amikor anyu hazaér, elszörnyedve látja az állapotokat: a hegyekben álló mosogatnivalót, a szétdobált játékokat, a foltos terítőt meg a túlcsorduló szemetest. Apu tudja, hogy szorulni fog, ezért kielégítő magyarázattal kell előállnia. Elébe kell mennie minden olyan vádnak, amely őt nevezné meg a helyzet felelőseként vagy bármilyen módon negatív színben tüntetné fel.
Amikor ugyanis anyu hazaér, apu szembesül egy súlyos dilemmával: nem úgy viselkedett, ahogy elvárható lett volna tőle, és egyáltalán nem úgy, ahogy a saját magáról kialakított kép sugallta volna. Ez a probléma a kognitív disszonancia klasszikus esete.
Az önámítás tudományos magyarázata
Első tudományos igényű kutatása és megfogalmazása egy Leon Festinger nevű amerikai pszichológus nevéhez kötődik. Szerinte akkor kerülünk ilyen dilemma elé, ha egy általunk hangoztatott erkölcsi állásfoglalás, etikai gyakorlati vagy világnézeti kijelentés ellenére egy adott szituációban egészen máshogy viselkedünk. Ilyenkor olyan belső ellentmondás – disszonancia – keletkezik bennünk, amelyet kellemetlen érzés, stressz kísér. Ezt a kognitív disszonanciát valahogyan fel kell oldanunk.
A pszichológia történetének egyik leghíresebb kísérletében Festinger önkénteseket kért meg arra, hogy hajtsanak végre egy döbbenetesen unalmas feladatot: egy asztallapra csavarozott fakockákat kellet kilencven fokkal elforgatniuk, méghozzá jó sokáig. Amikor az alany végzett, a kísérletvezető „sajnálkozva” közölte vele, hogy a segítője nem tudott eljönni, ezért segítségre van szüksége. Arra kérte a gyanútlan önkéntest, hogy ő magyarázza el a feladatot a következő jelöltnek. A kikötése annyi volt, hogy állítsa be a rá váró feldatot nagyon érdekes, felvillanyozó tevékenységnek.
Mindezt persze nem ingyen kérte. Az alanyokat titokban két csoportba sorolták. Volt, akinek húsz dollárt ajánlottak föl a hazugságért, másoknak mindössze egyet.
