Az önzés nem mindig rossz a gyereknevelésben

A jó anyáról, jó apáról valószínűleg olyan szavakra asszociálunk, hogy önzetlen, áldozatkész, és még sok hasonló tiszteletreméltó jelzőre. Tényleg sok áldozatkészség kell a gyerekneveléshez, hiszen sokszor megköveteli a gyermek igényeinek kielégítése, hogy a szülő háttérbe szorítsa kényelmét.

Az a tapasztalat azonban az, hogy ezt is túlzásba lehet vinni, és olykor éppen az önzés hozza meg a megoldást. Az idézőjeles önzés, amit úgy írhatnánk le, hogy egyes esetekben a szülő előrébb helyezi saját igényeit, jóérzését, mint az önnön magával, mint tökéletes szülővel szembeni elvárásait.

Abban a szülőben, aki megengedi magának, hogy saját igényeit is figyelembe vegye, nyilván csökkenni fog a feszültség, és ez a gyereket is megnyugtatja. Nem beszélve arról, hogy különböző érzelmi állapotokban különböző mértékben vagyunk képességeink birtokában. Mikor belehergeltük magunkat egy problémába, a kézenfekvő megoldások sem jutnak eszünkbe. Ha javul a hangulatunk, előjönnek az ötletek, nem ritka tapasztalat, hogy hirtelenjében minden sokkal egyszerűbbnek tűnik.

Az is fontos, hogy a gyerek érzi a szülő elszántságát: hogy még feszíthető-e a húr. Bizonyára mindez szerepet játszott Péternél, akinek gyereke sokáig irigylésre méltóan jó alvó volt, kétéves kora körül azonban egyszer csak megnehezültek az éjszakák. Amellett, hogy gyakoribbakká váltak a felébredések, a fektetés is gyötrelemmé vált. A korábban jókedvűen, könnyen elalvó gyerek most heves sikítással, sírással reagált az ágyba rakásra, ráadásul épp akkor tanult meg kimászni a rácsos ágyból, ami eleve kizárta a megoldást, hogy a szülők magára hagyják sírva, bár erre a szívük sem vitte volna rá őket. Többórás éjszakai programot jelentett, hogy igyekeztek meggyőzni a csemetét, lassan aludni kéne. Nyugtatgatták, próbálgatták, nem éhes, szomjas-e, sétáltak vele a szobába végtelennek tűnő időn át.

Péter az egyik este úgy érezte: ebből elég volt, nem akar több ilyen éjszakát. A szokásos időben ágyba tette kisfiát, aki toporzékolt, sikított. Péter leült egy székre, és ahányszor kimászott a kis Bence az ágyból, kedvesen, de határozottan visszatette, anélkül, hogy bármi egyébbel (etetéssel, sétával, beszéddel) fűszerezte volna az akciót. Tizenkétszer mászott ki Bence az ágyból, tizenkétszer tette vissza az apa, mindez pár perc alatt történt. A tizenkettedik alkalom után Bence szinte elvágódott, és hangos szuszogás közepette mély álomba merült, fel sem ébredt reggelig.