Az öt leggyakoribb félreértés a gyereknevelésben

Nem is tudom, létezik-e még egy olyannyira ingoványos talaj a világon, mint a gyereknevelés. Millió módszer, tanács, egymással homlokegyenest ellenkező elvek. Most lássuk azt az ötöt, amellyel leggyakrabban lehet zátonyra futni!

1. Csodagyereket nevelni csak szülői következetesség és módszer kérdése!

Az alaphelyzet adott: a szülő a legjobbat akarja a gyerekének. Legyen sikeres, gazdag, jól képzett, valamiből vagy akár több dologból világelső, bajnok, “csak” ennyi a cél. Ezért már zsenge kora gyerekkorban elkezdődik a teljesítményre nevelés, fejlesztésre, különórákra járás, és minden olyan tevékenység szigorú korlátozása, amelyet a gyerek maga választ, mert szívesen foglalkozik vele. A szülő az, aki el tudja dönteni, minek van értelme, mit érdemes tanulni, mire lehet menni vele a nagybetűs életben, hiszen neki tökéletes rálátása van a múltra és jövőre egyaránt. Állandó cél a minél jobb, sőt inkább tökéletes teljesítmény elérése, miközben egyre feljebb és feljebb kerül a léc. A szülő főként a menedzser, hajcsár szerepében van jelen gyermeke életében. Persze a szülők vérmérséklete, kitartása különbözik abban, hogy mennyire tökéletesen képesek megvalósítani ezt a nemes célt. Ha valaki ebből a vázlatos kis áttekintésből még nem tudta azonosítani, milyen szülőtípusról van szó, olvassa el ezt hosszú, de annál tartalmasabb és tanulságosabb összefoglalót a Tigrisanya harci himnuszáról, erről a nagy port felvert amerikai könyvről, melyből megtudhatjuk, hogyan nevelte zseninek lányait Amy Chua, és hogy vajon sikerült-e neki…

És ahogy az lenni szokott: néha zseni lesz a gyerekből, néha viszont nagyon nem, és meglehetősen nehéz bizonyítani, hogy a kimenetel van-e bármilyen összefüggésben a szülő példás szigorával és következetességével.

2. Már újszülöttkorban neki kell látni a következetes nevelésnek, különben elszalasztod a kedvező pillanatot a helyes szokások kialakítására!

Mint a futóversenyző, aki már a start pillanatában a célba érést tervezi, úgy munkálkodik az előrelátó szülő az újszülött fegyelmezésével és helyes szokásokra nevelésével. Tájékozódott a különféle nevelési elvekről, látott bőven elrettentő példát a környezetében (kialvatlan, a gyermekéhez éjszaka számtalanszor felkelő, végkimerüléssel küzdő szülőt, olyan családot, ahol a házasság azért ment tönkre, mert a gyerek még évek múlva is a szülők ágyában tanyázott és így tovább), ezért néhány dolgot már a kezdet kezdetén elhatározott. Úgymint:
– Nálunk nem a gyerek fogja fújni a passzátszelet!
– Kezdettől fogva meglesz a maga külön kis szobája, hogy ne zavarjuk egymás köreit.
De ahogy az lenni szokott, az élet ennél kissé bonyolultabb. Ahogy múlik az idő, egyre-másra merülnek fel olyan helyzetek, amelyek megkérdőjelezik, hogy jó, célszerű döntés volt-e a közelség, kötődés helyett a távolságot építeni. És ha még a házassággal is gondok adódnak a szülői hálószoba függetlensége ellenére, nos, akkor lehetséges, hogy a jó házasság titka ennél összetettebb kérdés.

3. Kellően szigorú fegyelmezéssel, büntetésekkel megfelelő irányba lehet terelni a gyerek fejlődését.

A büntetősdi hívei abból indulnak ki, hogy ha kellő szigorral csapunk le, a büntetésnek elrettentő ereje lesz, és a legközelebbi hasonló helyzetben már a lehetséges büntetés felidézése is elegendő lesz ahhoz, hogy a gyerek ne viselkedjen helytelenül. Ráadásul a büntetés segít levezetni a szülő agresszióját, feszültségét, kielégíti jogos bosszúvágyát. Hiszen a gyerek nem azt tette, amit kellett volna, ellene szegült a szülői utasításnak, lejáratta a szülőt, veszélybe sodorta magát vagy mást, valami általános normákba ütközőt tett, kényelmetlenséget okozott, megütközést keltett és így tovább. A világ is így működik, jobb, ha felkészül rá a gyerek: Földünk legnagyobb részén előre meghatározott büntetés jár a megfelelő bűntettekért, emberölésért akár életfogytiglan, vagy szigorúbb rendelkezések szerint halál, lopásért, rablásért, sikkasztást arányosan ennél kevesebb börtön. Annak ellenére így van ez, hogy az évszázadok, évezredek múlásával valahogy mégsem tapasztaljuk az elrettentő és nevelő hatás eredményét. A bűnözés nem csökken, a bűnesetek súlyossága nem mutat javuló tendenciát. Nem ritkább a gyilkosság ott, ahol halálbüntetés jár érte. Ezekből a meglehetősen lehangoló tényekből indulnak ki azok az útkeresések az igazságszolgáltatásban, amelyek másfajta emberi tulajdonságokra építenek, mint a félelem. Ilyen például az úgynevezett helyreállító igazságszolgáltatás, amelynek lényegéről itt olvashatsz. Mi itt és most persze nem a bűnözők megváltoztatásának lehetőségeiről és a bűnözés megelőzéséről beszélünk, hanem a gyereknevelés lehetséges zsákutcáiról, de az alapelvek, a logika ugyanaz. A büntetésmentes neveléshez segítséget kaphatsz például innen.