Békében önmagunkkal

Látom, érzem én is, hogy sokszor kötéltáncoshoz hasonlítok. Kifeszített kötélen, melyek bizony sokszor pont az én idegeim…

Számtalan írás, tanulmány, könyv megjelent már a gyereknevelésről. Mindenki tudja, sőt jobban tudja, mit és hogyan csináljon a szülő a gyerekkel.

Aztán sokat beszélnek a gyerekek lelki egyensúlyáról. Hogyan óvjuk, mire vigyázzunk! Persze én is mindent elolvasok, és odafigyelek, hiszen gyermekeim élete, jövője nagyon fontos számomra. Aztán elkezdett nekem hiányozni valami. Talán azért, mert én és a családom is megélt már komoly krízishelyzeteket, nehézségeket. Talán azért, mert pedagógusként látom, hogy a gyermek lelki fejlődését, viselkedését mennyi minden befolyásolja. Kevés szó esik arról, hogy talán akkor lehetek hiteles szülő, ha lelkileg rendben vagyok. Ha törekszem rá, hogy a belső békémet megtaláljam.

Mert a felnőtteket is ezer és ezer hatás éri. Pedagógusként látom, milyen sok családban próbálják nagyon szépen, odafigyelve nevelni a gyereket, valami mégsem klappol. A gondok pedig, ha jó mélyre néznek a felnőttek, többnyire önmagukban keresendő. Látom, érzem én is, hogy sokszor kötéltáncoshoz hasonlítok. Kifeszített kötélen, melyek bizony sokszor pont az én idegeim… Persze a tutit nem tudja megmondani senki. Érzéseket közvetítünk, melyeket csak a legtudatosabb felnőtteknek sikerül igazán jól kezelni.

A mi pozitív életszemléletünk, a hit, és erő, hogy a legrosszabb helyzetből is ki lehet hozni a lehetőséget. A kitartás és akarat, hogy jobbá tegyük a környezetünket és ez által – még ha kicsit is – a világot. Hiszen mi is lehetne nagyobb büszkeség, amikor már kamaszodó gyermekünk kitartásával, akarat erejével nyer versenyeket, vagy legyőzi önmagát és végre azt a kötelezőt is elolvassa, amitől kirázza a hideg.

Ha meg akarjuk oldani a problémákat, és meg is próbáljuk, azaz nem söpörjük a szőnyeg alá, fontos dolgot adunk, jó példát mutatunk.

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!