„BOCSÁSSATOK MEG EGYMÁSNAK…”

Ez csak egy a Szentírás számtalan megbocsátásra hívó igéje közül, de valóban ilyen fontos dolog a megbocsátás –, hogy akár a lelki egészségünk is múlhat rajta? Képesek vagyunk-e beismerni a vétkeinket önmagunk és a másik előtt, hogyan kérünk bocsánatot – tudunk-e egyáltalán bocsánatot kérni, és mi ennek a hatása? Dr. Perczel-Forintos Dórával, a Semmelweis Egyetem Klinikai Pszichológia Tanszékének vezetőjével beszélgettem.

– A bűn kategóriáját egész kultúránk ismeri, ma mégis inkább csak a hívő emberek használják. A mindennapi szóhasználatban nagyon ritkán hangzik el, hogy bűnt követtem el, inkább, hogy hibáztam – ha egyáltalán elhangzik valami mulasztás vagy bántás után. Sok vitának, kényszeredett önigazolásnak lehetne elejét venni, ha hajlandóak lennénk elismerni, hogy – szándékosan vagy akaratlanul – hibáztunk valamiben. A beismerés felszabadító erejű, az igazság szabaddá tesz. A feszültség feloldódik és a megbántott fél megértve érzi magát. Persze szükség van arra, hogy a bocsánatkérő személy valóban úgy gondolja, hogy baj, amit tett és akarjon változtatni. Nem véletlenül tartalmazza a katolikus gyónás szövege, hogy „erősen fogadom, többé nem vétkezem és a bűnre vezető alkalmakat elkerülöm”. Ha viszont az illető úgy próbál kimenekülni a kínos helyzetből, hogy a problémát tagadja, bagatellizálja vagy gyárt hozzá egy racionális magyarázatot – ezt szaknyelven önigazolásnak hívjuk – akkor ez a konfliktus mélyüléséhez és nem a feloldásához vezet: ha szembesítik az embert valamivel, védekezni kezd és eleinte jó menekülési lehetőségnek tűnik a tagadás. Pedig ki kell tudni mondani: az az igazság, hogy tényleg hibáztam, elkéstem, elfelejtettem, elvesztettem, durva voltam. Ezek nem megbocsáthatatlan dolgok, nem történik katasztrófa, ha beismerjük. Az önigazolás ugyanakkor gyakori és rendkívül káros énvédő mechanizmus, szorosan összefügg az önértékeléssel. Azok az emberek, akiknek magasabb, hajlamosabbak beismerni a hibáikat, akinek viszont gyenge lábakon áll az önbizalma, nehezen viseli a kritikát, nehezen szembesül a gyengéivel, hiszen úgyis folyton hibáztatja magát. Ilyenkor gyakoribb a hiba letagadása, hárítása: nem tehetek róla, nem én tehetek róla. De persze minden tipizálás sántít egy kicsit, hiszen az ún. nárcisztikus személyek, akiknek alaptalanul és indokolatlanul magas az egójuk, szintén nem képesek elismerni a hibájukat, hiszen ők nem hibáznak soha. Nagyon elronthat egy kapcsolatot, ha az ember visszautasítja a kritikát vagy tagadja, hogy hibázott. Az önigazolás másik káros hatása a felelősség áthárítása. Például az iszákos azt állítja, hogy másképp nem bírja elviselni házastársa hidegségét vagy veszekedését, a másik pedig azzal vág vissza, hogy nem veszekedne, ha a párja nem inna. A feszültség csökkenéséhez nem a hibáztatáson keresztül vezet az út, hanem a saját cselekedetekért való felelősség felvállalásán. Innen már csak egy lépés a bocsánatkérés.

– Mi okozza az embereknek a legerősebb lelkifurdalást?

– A legnagyobb és legnehezebben feloldható bűntudatot nőknél az abortusz és a gyerekek elhanyagolása jelenti.

Folytatás a Képmás augusztusi számában!