De szeretnék…

A harmadik trimeszter már közel sem csak móka és kacagás – realizáltam, hogy kezdődik a nyűgös rész. Ezt az első néhány át nem aludt éjszakából és könnyfakasztó hajnali vádligörcsökből szűrtem le.

Pedig még hol van a vége? A helyzet az, hogy még bőven önállóan jövök-megyek mindenhová, simán hazaviszem az újonnan beszerzett babaholmikat a zsúfolt tömegközlekedési eszközökön, akár ülőhely nélkül is, ha férj éppen vidéken van. Mindent egyedül mozgatok, a házimunka megy, a mosógépből, mosogatógépből lazán ki-bepakolok, hajolok, a cipőmet fel tudom húzni, a munkámat el tudom látni, nem szorulok senkinek semmilyen formában a segítségére. Ennek ellenére egyre szaporodik a “bárcsak” listám. A helyzet nem súlyos, megvagyok mindegyik nélkül, de valamelyik reggel jóízű nosztalgiával számba vettem azért őket.

Hogy mire is vágyom?

…kicsit ritkábban pénzt költeni a fehérneműboltban, a havonta változó minden típusú méretem miatt.

…úgy szőrteleníteni hastól lefelé, hogy kényelmesen elérem és látom is a megdolgozandó felületet. Mivel a tükör nem válik be (bepárásodik vagy mert így nincs annyi kezed, és a kemény hasad attól még ott van), így mérlegelsz, van-e a párkapcsolatod olyan mélységű, hogy az embered megkérd, segítsen.

…hason aludni. És egyáltalán jóízűen, háborítatlanul aludni. Ez utóbbira az elkövetkezendő néhány évben nem sok esélyem lesz.

…penészes sajtot, házi kolbászt, lágy tojást és szusit enni.

…úgy mosogatni, hogy szemből állok a mosogató elé, nem oldalról.

…képben lenni a testemmel kapcsolatban: mire megszoknám az adott héten, hogy meddig érek, hol van a kiterjedésem vége, megint akkorát nő, hogy a köldökömmel minimum súrolok mindenkit, aki mellett próbálok elsurranni.