Egymás terhe

Történetek, amelyek mindannyiunkkal megeshetnek. A történetek mögött életek, érzések, gondolatok, helyes vagy helytelen döntések. Mit rejtenek el és mit fednek fel a szavak, gesztusok? Hol siklik félre a közelség és szeretet utáni vágy, öröm helyett miért marad gyakran csak az üröm? Sorozatunkban bepillantunk a banális, mindennapi konfliktusok „mögé”, keressük a lélektani mozgatórugókat, fordulópontokat, és legfőképpen a tanulságokat.

Az előző lapszámban Sára és Zoli beszélgetéséből elsősorban arra figyeltünk, hogy mit fejez ki a testnyelvük. Hogyan mutatja meg mindennél élesebben a mélyben húzódó feszültségvonalakat az, ha nem a szavak értelmét keressük, hanem a gesztusokét. Most ugyanebben a helyzetben a szavaké lesz a főszerep. Mit tehetnek Sára és Zoli a szavaikkal azért, hogy a kapcsolatban lévő feszültség feloldódjon – vagy éppen hogyan mélyítik el azt. A kimondott szavak fontosak, de néha fontosabbak (lennének) azok, amelyeket nem mondanak ki. Sára percek óta ül az ágy szélén. Zoli, aki mellette fekszik, felnéz a könyvéből, és óvatosan megsimogatja a hátát.

– Ma nem fekszel le? (Sára nem válaszol, kicsit megrezzen a simogatásra. Zoli elmosolyodik, újabb simogatással próbálkozik.)

– Vagy már alszol is? (Sára teste megfeszül, megrázza a fejét.)

– Most légy szíves ne! Ideges vagyok. (Zoli leteszi a könyvet, egy kicsit közelebb húzódik.)

Hogy a feszültséget csökkentse, Zoli valami férfias megoldással próbálkozik. Egy kis udvarlás, egy kis csábítás, jó egy kis összebújás feszültségoldásnak is… Sára akár bele is mehetne a játékba, beleengedhetné magát az ölelésbe. De most mélyebben foglalkoztatja valami, amit nem tud könnyedén félrerakni. Más kérdés, hogy ezt miért nem mondja ki. Feszültséget teremt azzal, hogy elfordul, de nem ad kulcsot ahhoz Zolinak, hogy mit is szeretne tőle. Ehelyett arra vár, hogy Zoli majd észreveszi és kitalálja, mire is van szüksége. És Zoli végül tényleg észre is veszi, de nem találja ki. Zoli általában nem szokta kitalálni! De legalább megkérdezi:

– Mi a baj? (Sára erre előrehajol, kezével nyugtalan, legyintő mozdulatot tesz, így válaszol.)

– Minden. (Zoli várakozón néz felesége felé, de Sára mozdulatlan marad. Zoli megfogja a felesége kezét, elkezdi gyengéden maga felé húzni az asszonyt.)

– Na, nyugodj meg… ! (Sára kicsit elhúzódik, kivonja a kezét

Zoliéból. Zoli elfordul, arcán csalódottság, a kislámpa kapcsolója után kezd kotorászni.)

Ha a „minden” a baj, akkor nehéz megnyugodni. Zoli most szembesült igazán felesége rosszkedvével, feszültségével. Ez őt is feszültté teszi. Ilyenkor a „tipikus férfi reakció”

(tegyük fel, hogy Zolira is nagyjából ez jellemző) az, hogy Zoli elkezd feladatot látni a helyzetben. „Sára feszült? Akkor az én dolgom megnyugtatni. Mert én nyugodt vagyok, átlátom a helyzetet.” Zoli talán még azt is gondolhatja, hogy ő a felnőttebb, és Sára csak hisztizik… Ő viszont kívül tud állni a helyzeten, felülről látja és uralkodhat rajta.

De ez csak mese, öncsalás. Zoli éppen olyan mélyen bevonódott már a helyzetbe, nem lát ki belőle. Amit leginkább nem lát, az az, hogy ő maga is fél ilyenkor. Nem bírja elviselni a párja feszültségét. Nem csak Sárát szeretné megnyugtatni – ő is szeretne megszabadulni attól a kényelmetlen érzéstől, hogy a párja feszült, ő meg tehetetlen. Azt a tehetetlenségérzést (de legalábbis ennek a fenyegetését) szeretné leépíteni, amit Sára feszültsége előhívott benne. Zoli feszültségének mélyén ugyanis valami ilyesmi aggodalom lehet: „Mi van, ha nem tudom megoldani.” A férfiak örök félelme ez: mi van, ha kevés vagyok hozzá? Pedig az én feladatom lenne…

– Jellemző, hogy eddig terjed az érdeklődésed. (Sára a válla felett egy pillanatra visszanéz.)

– Én kérdeztelek! Te meg nem válaszolsz.

– Mert látom, hogy igazából nem is az érdekel, hogy mi van velem. Gondolom ma estére nem lelkizést terveztél…

Ez nem nagyon visz előre! Azért némi elismerés járna Zolinak, derekasan próbálkozik azzal, hogy kezdjen valamit. Hogy a maga módján teszi ezt? Hogy közben maga is tart az egész helyzettől? Ez egyrészt természetes.

Másrészt pedig nem is nagyon kapott eddig ehhez segítséget.

Mintha Sára maga sem döntötte volna még el, hogy törődésre és megértésre vágyik Zoli részéről, vagy pedig szeretné rajta kitölteni a saját tehetetlen dühét. Van abban némi durcás követelőzés, ahogy Zolival bánik. Zoli pedig enged, hiszen az ő alapmotívuma ez: bebizonyítom, hogy meg tudom oldani (és akkor jó vagyok neked).

– Na jó. Akkor hallgatlak. (Zoli végül felül.)

– Így most már nincs kedvem beszélni. (Sára még mindig az ágy szélén ül, nem fordul vissza teljesen.)

– Akkor mit tehetek érted? (Zoli arcán tanácstalanság, bosszúság.)

Mit tehetek érted? Mit tehetek érted? Mit tehetek érted? Ez zakatol a férfiak fejében, ha problémával találkoznak. Ha nem tehetek VALAMIT, akkor nem adtam megoldást, és … az nem lehet, az nem férfihoz méltó, akkor talán nem is kellek neked. Sára pedig mintha öntudatlanul is rájátszana erre. Mintha kifejezetten abban lenne érdekelt, hogy Zoli egyre frusztráltabb legyen. Sára egy ideig szótlanul maga elé mered, végül közelebb húzódik, de valahova messze néz, ahogy mondani kezdi.

– Idegesít, hogy a gyereknek állandóan fáj a hasa.

Ha Sárának lenne egy kis belátása, adna egy használati utasítást is maga mellé. Mit tehetek érted? – ezt kérdezte Zoli. Lehetne erre rendesen is válaszolni, talán csak annyit mondani:

„Most csak hallgass meg.” És aztán belekezdhetne. De a szorongás, a stressz beszűkíti az elmét. Sára nem tud Zoli fejével gondolkodni, viszi előre a maga aggodalma. Ugyanígy

Zoli is a saját logikája szerint mozdul: ő pedig továbbra is szeretne tenni valamit, ezért újra egy megoldást keres.

– Jövő héten mentek kivizsgálásra, nem?

– Attól még ideges vagyok. Ma is hallottam Icától egy történetet, ami teljesen kikészített…

– Jaj ne! Már megint túlaggódod a dolgokat, és teljesen feleslegesen húzod fel magad előre.

– Persze, téged ilyen apróságok nem foglalkoztatnak. Hogy lehetsz ilyen nyugodt, mintha nem is a te gyerekedről lenne szó?

– Az zavar, hogy nyugodt vagyok? Hát akkor most már megnyugodhatsz, mert lassan sikerül felidegesíteni.

Zoli, mikor voltál te nyugodt ebben a helyzetben, mondd? Eljátszottad, hogy nyugodt vagy, ez rendben. Védted a magad kiegyensúlyozottságát, nehogy kibillentsen

Sára félelme, ez is rendben. De most lelepleződött a játék: valójában nem Sára hozott ki a sodrodból. Ő a maga néha kellemetlen eszközeivel csak megmutatta, hogy nem is vagy te annyira kívülálló, ahogy azt mutattad volna. Sára közben háttal ledobja magát az ágyra, leoltja a lámpáját. Zoli dühösen kiabál.

– Szuper. Amikor a másikat sikerül kiborítani, te megnyugszol!

– Nem nyugodtam meg, csak tőled úgyis hiába várnék bármit is.

Sára összegubózva fekszik, nem mozdul. Zoli lassan, tétován, mint akinek nagy erőfeszítésébe kerül, Sára vállára teszi a kezét. Sára egyszerre csak odabújik Zolihoz, és kitör belőle a zokogás. Zoli tartja, simogatja, nem szólnak semmit. A valódi, bensőséges kapcsolat veszélyes üzem. Ami Sárának fáj, az Zolinak is fájhat. Ami Sárának teher, az Zolit is megterhelheti. Zoli megpróbálta ezt először megúszni, de úgy ám, hogy közben hősnek is érezhesse magát. Nem ment, és Zoli ebben a találkozásban túlnőtt önmagán, túllépett korábbi határain. Sárának nem volt szüksége a megoldásaira, de őrá magára nagy szüksége volt – ezt értette meg végül Zoli. A valódi, bensőséges kapcsolat ugyanis gyógyító találkozás is, amelyben az egymással megosztott teher könnyebbé válik – egy kicsit.

(A cikk megjelent a Képmás 2011. januári számában.)