Egymáson tanuljuk az életet – Pál Feri atya előadása

Milyen jó tud lenni, ha valamit meg tudunk élni az „itt és most”-ban, akár a maga egyoldalúságában is. Pl amikor valaki megsért engem, vagy valami rettenetes igazságtalanság ér, és én ott és akkor élményszinten megengedem magamnak azt, hogy az illető „Pusztuljon el!”

De mivel folyamatosságban látom az életet, magam is folyamatban vagyok, van egy biztos talaj, amin állva tudhatom, hogy hogy két perc múlva egész mást fogok érezni. Annak, hogy mást is tudjak érezni, az egyik kulcsa, hogy most ezt érzem. Egy egészséges ember minél inkább megél valamilyen szélsőséget, annál inkább biztos lehet abban, hogy jön a másik oldal is.

Folyamatában látni az életet

Tehát éppen ez a folyamatban levés, folyamatosság segít nekem ahhoz, hogy a jelenben legyek és ne csak a jelenből tudjak csak mindig élni. ellenkező esetben vagy gátlástalan leszek, vagy ha van bennem valamilyen morális érzék, az emberi kapcsolatoknak valamilyen tisztelete, akkor pedig beszorulok, mert erkölcsi gátat állítok a saját természetes érzéseim elé. Mert egy pillanatban nem tudok mindent egyszerre megélni. Ha időbeliségben tudom látni, érzékelni magamat, az nagyon nagy stabilitást ad. Mert a múlt erőforrás tud lenni, múltbeli pozitív élményeket be tudom hozni a jelenbe. Ezt érdemes akár tudatosan is gyakorolni, amikor a jelenben nehéz időszakot élünk! Élénken él bennem az a kedves ismerősöm, akivel szemben valamilyen hülyeséget csináltam, és mentem hozzá szorongva, sajnálkozva. Féltem, hogy elszúrtam a kapcsolatunkat, és nem tudtam, hogy fog erre reagálni. De ő számomra teljesen meglepő módon azt mondta: „Feri, te engem nem tudsz megbántani!” Aztán elmagyarázta, hogy ezt hogyan érti: „Tudod, nem felejtettem el azt a segítséget, amit évekkel azelőtt kaptam tőled, és amikor megbántottál, tudtam, hogy te ugyanaz az ember vagy.” Ilyen az, ha valaki folyamatában látja az életet.

Akkor tudunk a jelenben élni, ha megvan a biztonságos alap, hogy átadhatom magam a jelennek.  Ha múlt tapasztalatai alapján van egy biztonságtudat, egy biztonságos talaj, amire ráhagyatkozhatunk, és megengedhetem magamnak, hogy a jelenben éljek, még akkor is, ha az egy fájdalom, vagy félelem. Sok ember azért betegszik meg, mert nem engedi meg magának, hogy a valamilyen benne lévő dilemma, feszültség, vagy ellentétes érzelmek valamelyikét meg tudja élni. pl. házas feleknél gyakori, hogy valamelyikük nem meri megélni a haragját, nehogy a másik azt gondolja róla, hogy nem szereti. Amikor megélné, valami azt mondja benne: „Ezt nem teheted!”  Ugye, mennyire tudunk szenvedni attól a káosztól, ami bennünk van?

De kiben tud a az élet folyamattá válni?

7 éves kortól vagyunk képesek egyáltalán folyamatában élni az életet. A gyerek agyának, idegrendszerének fejlettsége tesz i lehetővé, hogy elkezdjen időben gondolkodni, észlelni és össze tudja kötni a múltat, a jelent és a jövőt. Addig folyamatos jelenben él. Ezért, ha valaki abban a korai szakaszban sérül, amikor még nem érzékeli, hogy van múlt, jelen, jövő, akkor maga az élmény egy örök jelen szerű tragikus valami lesz. Mert annak az átélésében az is benne van, hogy nincs múlt és nincs jövő. A gyereket az tudja megtartani, amikor valami nehéz dolog történik, ha megvan a pozitív érzelmi kapcsolat.

Pl. van egy gyerek, akinek a tanító néni ad egy feladatot, amire a gyerek elkezd szorongani, és a szorongása annyira leköti, hogy nem tud figyelni a feladatra. Mivel most csak a jelenből tud lenni, a szorongása jobban leköti annál, hogy a tanító nénire tudjon figyelni. Tehát nem arról van szó, hogy nem figyel, hanem arra figyel, ami számára a legerősebb inger, ez pedig most a szorongása. Ha a tanító néni dühösen rászól, attól a gyerek még jobban kezd szorongani, a tanító néni még dühösebb lesz, végül pedig a gyerek minden energiája a saját életben maradására és a szorongással való viaskodásra fordítódik.  

Fejlődés helyett szorongás

Sokat beszéltünk már arról, hogyan teremthetünk biztonságos környezetet, stabil érzelmi hátteret a gyermek számára azzal, ha szülőként, pedagógusként rá tudunk hangolódni úgy hogy közben nem hangolódunk el. Most nézzük meg ezt a kérdést egy másik szemszögből!

Ha bárki, aki nincs elég stabil állapotban, elolvas egy okos könyvet és belátja, hogy amit olvasott igaz, nem az lesz a következménye, hogy most már tudja, hogyan kell jól csinálni, és onnantól elkezd ráhangolódni a gyerekre.  Az történik, hogy elkezdesz szorongani, ha belátod, hogy ezt is elrontottam, meg ezt is elrontottam. Ettől a gyerek aztán még szorongóbb lesz. Ezt a kört kiterjeszthetjük a pedagógusra is. Szidjuk a pedagógust, hogy hogyan tanít. Akkor a pedagógus még nagyobb szorongással tanít, emiatt még kevésbé tud a gyerekre hangolódni, akivel még több probléma lesz. Ezt elkezdhetjük keresztbe kasul csinálni: A szülő szidja a gyereket, a szülő szidja a pedagógust, a pedagógus szidja a szülőt, a pedagógus szidja a gyereket, ha nagyobb a gyerek, a gyerek szidja a pedagógust. A szülő vagy együtt szidja a gyerekkel a pedagógust, vagy a szülő a pedagógussal együtt szidja a gyereket. Minden pont ellentétes irányban halad, mint kellene, mert valaki még nagyobb szorongással fog élni ebben a rendszerben, aki éppen a bűnbak. Emiatt a zavar még nagyobb lesz. Ebbe a rendszerbe behelyezhetjük a segítőt is. Létrehoztuk a segítő rendszert, hogy ezt az egész zavarodott rendszert valahogy karban tartsuk. Sajnos a segítők is túlterheltek. Mindenkiről a plusz terhet kellene levenni, ebben kellene tudni segíteni egymásnak, mert akkor könnyebben tudnánk egymásra hangolódni, de úgy közben mi magunk nem hangolódunk el. De jó lenne, ha a szemléletünket át tudnánk úgy alakítani, hogy ne egymásra mutogassunk. Még jobb lenne, ha rá tudnánk látni arra is, hogy ha egy könyvben olvasunk valami okosságot, az mit vált ki bennünk. Mert ha szorongást kelt bennem, akkor éppen az ellenkező hatást fogja kiváltani.

Egymáson tanuljuk az életet

A szülő a gyereken tanulja meg, hogy hogyan kell szülőnek lenni.  Az életet nem is lehet máshogy megtanulni, csak egymáson. Odaadjuk magunkat, hogy rajtam tanuld meg az életet. a gyerek odaadja magát, hogy a szülő lehessen. Persze közben sérülések is előfordulnak, de ez nem is lehet másképpen. Ezért lehet bennünk egy óriási tisztelet mások iránt és magunk iránt. Úgy is mondhatnám, hogy ha valaki tud az életből tanulni, az azt jelenti, hogy az élettapasztalataiból tud építkezni, és abból valamennyi életbölcsesség származik. Ha folyamatba és összefüggésbe tudjuk rendezni az élettapasztalatainkat, akkor lesz belőle életbölcsesség.  Különben csak nagyobb lesz a kupac. Ennek egy része lehet az, hogy nem a pillanatból élünk. Meg az, hogy abbahagyjuk mások bántását. Ha tudjuk. És az a tisztelet, hogy hány és hány ember adta oda magát hogy én megtanuljam, hogy milyen szülőnek lenni, pedagógusnak lenni, embernek lenni stb.

Ne becsüljük le, ha a gyerek stresszt él át.

115-ös pulzussal próbáljunk meg egy cérnát befűzni a tűbe! 115-nél már remeg a kéz, a szem és kéz közötti koordinációs készség gyakorlatilag megszűnik. Tehát ha rákiabálok a gyerekre „Figyelj már oda, nem igaz hogy nem tudod megcsinálni!”, azzal azt érem el, hogy amit nyugodt körülmények között meg tudna csinálni, stresszes állapotban még kevésbé fogja tudni. Testnevelés órán megfigyelhető, a stresszes gyerek 145-es pulzusnál már képtelen a mozgását összehangolni. 175-ös pulzusnál már nem látsz jól. Elkezdődik a csőlátás, a periférikus látás megszűnik, de a csőlátáson belül meg sokszor az előtted lévő tárgyat nem látod. Még egy picit följebb megy a pulzusszám, megsüketülsz. A katonaságnál sokszor a katona azért nem hajtja végre a parancsot, mert a megemelkedett pulzusszám miatt nem hallja. 185 fölött zombik leszünk, elment minden. Itt már csak a végtagokban és az agynak abban a részében van vér, ami azt az egyik legősibb működésünket irányítja, hogy harcolj, vagy menekülj! 115-ös 120-as pulzusnál az analitikus gondolkodás már nem jön szóba. Ha a tanár rákiabál a gyerekre: „Gondold már végig! Merre néz a kacsacsőr!” Ha néznénk egy pulzusszámot, láthatnánk, hogy miért blokkolt le a gyerek. Akkor működik jól, ha így működik. A katonaságnál ezt ismerik, a kiképzésnél tudatosan felhasználják. De a házasfeleket nem tanítják meg erre.  Mérnénk egy családi veszekedésnél pulzusszámot! Vagy mérnénk meg a gyerek pulzusszámát, amikor a szülő vagy a pedagógus kiabál vele. Nem egyszer lehetetlent kívánunk a gyerektől.

Önbecsülés tárgyaktól?

Ha szülőként nagyon szorongok, ezzel egyenes arányban nincsen megfelelő, reális, pozitív önbecsülésem. Azért szorongok, mert nekem is hiányolnom kellett elérhető anyát, apát, érzelmi biztonságot, ráhangolódást, érzelmi biztonságot fizikai érzelmi szükségletek kielégülését. Ha ez így van, akkor egyrészt elkezdek irányulni a tárgyak felé, mert az legalább megbízható, megragadható, kézben tartható. Közben pedig a magam értékességét  is az emberi kapcsolatok helyett elkezdem tárgyakhoz kötni. Könnyen megtörténhet, hogy tulajdonképpen nem gondolom magam értékesnek, de igyekszem egy értékes autóra szert tenni. Mert már nem egy másik ember szemében tükröződök, hanem egy tárgyon keresztül tükröződök. Ha ránézek az autóra, ami csak egy tárgy, az autó visszatükröz engem és azt mondja: „Na, te egy jó csávó vagy!” Ezért elkezdek legalább annyi pénzt keresni, legálisan, vagy illegálisan, amiből elegendő olyan tárgyat vásárolhatok, amiken keresztül visszatükröződöm magam  számára mint értékes valaki. Ráadásul ezt a mai kor kultúrája megerősíti azzal, hogy a vásárlást értékes dologként állítja elénk. Olyan ez egy kicsit, mint amikor valaki a megoldatlan problémái elől elmegy szórakozni. Amíg szórakozik, egész jól van.  A szórakozás eltereli a figyelmét, és valamit ad neki érzelmileg is. Elkezdjük tárgyak felé kiépíteni azt a viszonyt, amit emberek felé építenénk ki, ha ránk tudnának hangolódni. Ha az emberek nem hangolódnak ránk, elkezdünk tárgyakra hangolódni. Játszás helyett játék. A szüleink megerősítenek ebben, nem őket kell várnunk, hanem egy jó ajándékot. Az önbecsülésem, ha egyáltalán van valamennyi, tárgyakhoz kötődik, ezért aztán sokat kell dolgoznom, de legalábbis valamilyen módon sok pénzhez kell jutnom. Ez fenn tud tartani egy rendszert, amiben egyáltalán nem vagyok jól, de a tárgyakon keresztül kapok valamit, amiért nekem is megéri fenntartani ezt a rendszert, csak közben azt nem értem, miét nem vagyok jól.

A motivációról

Az érett személyiséghez és az érzelmi intelligenciához hozzátartozik, hogy képes vagyok saját magamat motiválni. Akkor fogom tudni motiválni magamat, ha folyamatban tudom érzékelni saját magamat, különben a pillanatból jón minden. Ha gyerekkoromban volt valaki, aki rám tudott hangolódni, és rá tudott venni valami jóra, tehát motiválni tudott, az később könnyebben tudja magát motiválni. Akinek nincs ilyen élménye, emléke, hogy egyszer már volt valaki, aki őt tudta motiválni, az később egyedül nagyon nehezen tud végig vinni valamit. Ezért is fontos, hogy bíztassuk, segítsük, bátorítsuk egymást!