Ellentétek vonzásában

Az élet tartós harmóniája ezen múlik: bele merünk-e repülni az elkerülhetetlen ellentétek közepébe. Adunk-e kapcsolatainkban egymás számára teret a változásnak is („Felnőttél!”), vagy ragaszkodunk ahhoz, ami volt („Nekem mindig az én kicsi fiam/lányom maradsz.”)?

Ég és föld között

Aki ült már életében repülőgépen, az bizonyára tudja, milyen különös kettősség egy ilyen élmény. Biztonságos: minden statisztika azt mutatja, hogy autóval utazni jóval veszélyesebb, mint repülővel. És mégis, van abban valami borzongató, ahogy kilométerekkel a föld felett suhanunk egy hatalmas fémkapszulában… Elbűvölő és magával ragadó a látvány, ahogy a viharfelhők fölé emelkedve azúrkék égre és vakítóan fehér égbeli „tájra” találunk, vagy ha letekintve láthatjuk a miniatűrré változott világot. És mégis, egyúttal megérezhetünk valamit a saját kicsiségünkből is. Egyszerre lehet jelen a szabadság és a bezártság élménye, az elragadtatás és a (jól titkolt) szorongás.

Nem véletlenül vonzotta az emberiséget ősidők óta a repülés élménye: pontosan mutatja mindazt a kettősséget, amitől az élet nagyszerű és félelmetes lehet. Szinte minden olyan kettősség benne van, melyek között az egész életünk feszül –, és amelyek között növekszik és fejlődik is, amíg csak élünk. Keressük a biztonságot, de egyúttal vágyunk a kihívásokra is. Szeretnénk szabadok lenni, szárnyalni kötöttségek nélkül, egyszersmind megrémít, ha belegondolunk abba, mekkorát bukhatunk. Változtatnánk és ragaszkodnánk a megszokotthoz. Szeretnénk tartozni valakihez, de közben őriznénk az önállóságunkat is. Kiemelkednénk és eltűnnénk a tömegben. A lelkünk mélyén pedig olykor megérezzük, hogy egyszerre milyen magától értetődően különleges, néha csodálatos is, hogy élünk – és egyúttal mennyire valószínűtlen és esetleges.

Az élet tartós harmóniája ezen múlik: bele merünk-e repülni az elkerülhetetlen ellentétek közepébe. Adunk-e kapcsolatainkban egymás számára teret a változásnak is („Felnőttél!”), vagy ragaszkodunk ahhoz, ami volt („Nekem mindig az én kicsi fiam/lányom maradsz.”)? Elvállaljuk-e az adódó kihívásokat a munkánkban, merünk-e tanulni, fejlődni, önállóságunkat próbára tenni, vagy csak őrizzük a pozíciót, a presztízst?

Csak úgy találhatjuk meg magunk számára az egyensúlyt, a valószínűtlenül valóságos lebegés örömét ég és föld között, ha átgondoljuk ezeket az ellentéteket. Mert nem mindegy, hogy csak az idő repül, vagy mi is szárnyalunk az időben.

Idővonalunk – egy kicsit másképp

Az idővonal egy egyszerű grafikon, amit mi magunk készíthetünk el magunknak. A vízszintes tengelyen fut az idő fogantatásunktól, vagy születésünktől fogva egészen a máig – de akár a jövőbe is kitekinthetünk. A függőleges irány pedig az életünk valamilyen fontos dimenzióját képviseli. Például felfelé az önállóság/elszakadás, lefelé és az odatartozás/beolvadás párosát. Egy másik szempont (másik rajz) lehet az, ha a „fent” a kihívások vállalását (vagy a változatosságot), a „lent” a biztonságra törekvést (vagy a változatlanságot) jelenti.

Rajzoljuk meg a saját életünk idővonalát, ahogy kanyarog fel, olykor le. Közben figyeljünk a fontos fordulókra, életünk fontos szakaszaira. Merre tart a „repülés”, vannak-e hirtelen váltások? Mi lehet a következő kanyar, a következő kihívás vagy feladat?

Ez a szembesülés önmagában is érdekes és izgalmas lehet. Ha pedig még a jövőbeli lehetőségeket is meglátjuk magunk számára, akkor megtettünk magunkért mindent, amit csak lehet.

A cikk a Képmás magazin 2012. augusztusi számában jelent meg.