Emlékezzünk a jövőre!- Pál Feri atya előadása

Amikor Jézus haldoklik a kereszten, akkor azt mondja jobb latornak: még ma velem leszel a paradicsomban! Ezt egy halálra ítélt bűnözőnek mondja, érthető, ha meghökkenünk rajta. Teljesen más szemmel nézi ezt az embert, mint mindenki más. Ez a kreatív gondolkodás: megfordítani valamit és egy teljesen más nézőpontból nézni. 

A zöld kalap, vagyis a teremtő, kreatív gondolkozás (Edward de Bono hat gondolkodó kalapja alapján)
Itt van létjogosultsága annak, hogy eddig mindig láttam valamit valahogyan és egyszer csak valahogy teljesen másképpen látom. Tulajdonképpen Jézus példabeszédei is erre ösztönöznek. Nem véletlenül példabeszédek segítségével tanított. a Jézus beszédeknek kb 60%-a példabeszéd.  A  példabeszéd nem egyenlő a tantörténettel. Egy tantörténet unalmas. Mikor egy apa vagy egy anya jól meg akarja magyarázni a gyereknek, hogy miért kell kezet mosni. Ugye, akkor azt mondja: én egy kreatív apa vagyok, vagy egy kreatív anya, majd elkezdi: „Tudod, volt egyszer egy Marika; nem mosta meg a kezét. Hűűűha!! (Ugye, ez benne az állapot érzelmi fölkorbácsolása.) Hűha! Úgy ám, és egyszer csak nagyon beteg lett. Hű, de lázas volt! Az anyukája meg aztán jól leszidta!” És ha azt gondoljuk, hogy a gyerek még nem érti, s akkor meg is magyarázzuk: „Ezt most azért mondtam el, mert így lesz veled is! Mer’ ott sok baci van a kezeden, a körmöd alatt is van sok baci, meg mindenütt! S a gyerek ebből a kreatív történetmesélésből szinte újjászületve, ugye, mossa a kezét attól kezdve. A tantörténet műfaja alapvetően azzal a sajátossággal bír, hogy az első-második mondat után tudod, hogy mi lesz a vége. De a legbrutálisabb a tantörténetben, hogy bár nem tudsz olyan hülye lenne, hogy ne értenéd, hogy mit akar mondani, akkor még el is magyarázzák. Ez a tantörténet.
Jézusnak nincsenek tantörténetei, hanem példabeszédei vannak. És a példabeszéd olyan, hogy ha meghallod a történetet, már tudod is, hogy mi a lesz a vége, mert tantörténetekhez vagyunk szocializálva, tehát már tudjuk a szokásos logika alapján a végkifejletet. S akkor egyszer csak a történetnek lesz egy látszólag teljesen oda nem illő vége. S akkor csak nézünk nagyot! S kénytelenek vagyunk kreatívan gondolkodni: „ Hú, de ezt nem értem. Hát ez akkor igazságtalan! (Hát igazságtalan.)” Még ma velem leszel a paradicsomban? Akkor ez most hogy van?
Választ csak akkor kapunk, ha elkezdünk kreatívan gondolkodni, és megtanuljuk áthelyezni a nézőpontunkat.

Emlékezzünk a jövőre!

Ha valaki az elégtelen önkontroll, elégtelen önfegyelem sémában szenved, nem tud folyamatokat végbevinni. Hiába vannak esetleg még a fejében hosszú távú céljai, nem tudja a lépéseket megtenni, mert a pillanat elsodorja őt. A pillanatnyi késztetést közvetlenül a cselekvés követi.
Ilyen esetekben is, segítő helyzetekben (pszichodráma, segítő beszélgetés, stb) hasznos lehet ez a módszer: emlékezés a jövőre!

Tegyük fel, hogy megrekedsz egy problémában. Most képzeljük el, hogy nem 47 éves vagy, hanem 80. Ülj bele a nyolcvan éves önmagad székébe. Ennyi idős korodra már igazán megbölcsültél. Egy csomó élettapasztalatod van, már nagyon érted az életet. Mennyi minden történt veled! Mennyi tapasztalatot szereztél! Kreatívan tudtál ugye gondolkozni. Hú, de sokat tudsz! Jönnek is hozzád az emberek, kérik a tanácsodat! Hát nem véletlen, mert ekkora életbölcsességgel…! Most azt kérném tőled, hogy ebből a székből, ebből a hatalmas életbölcsességből, tapasztalatból mondj valamit ennek a 47 éves fiatalembernek. Hiszen fogalma sincs, hogy mit csináljon, hiszen megrekedt egy élethelyzetben, beszorult egy problémába.
Ebben az a szép, hogy tudsz magadnak mondani valamit. Feltéve, hogy előveszed ezt a kalapot! Vagy átülsz egy másik székbe. Eltávolodsz onnan, és más nézőpontból, messzebbről, nagyobb rálátással objektívebben látod a helyzetedet.

Aztán ülj vissza, hallgasd meg! „Ez elgondolkodtató! Az öreg nem is beszél hülyeséget! Hogy ez hogy nem jutott eszembe? Nem jutott eszembe, csak dühöngtem!”

Tehát: emlékezés a jövőre. Nézz vissza a jövőből!

Vagy képzeljük el, hogy a fiad van egy rettenetesen nehéz helyzetben. Hát ő még fiatalember, huszonegy-két éves, még nincs élettapasztalata. Te pedig itt vagy 47 évesen, az mégiscsak több. Segíts már a fiadnak! S akkor egyszer csak megint lesznek új gondolataim, érzéseim – tudok segíteni a fiamnak. Tudjátok, hogy általában okosabbak vagyunk mások életére vonatkozóan, mint a sajátunkra vonatkozóan? Gyakran hallom tőletek: miért van az, hogy itt kínlódok a saját problémáimmal, de közben mindenki másnak meg tudom mondani a tutit? Akkor egy kis gyakorlattal meg tudod tenni, hogy megmondod a tutit magadnak. Milyen egyszerű!

Aztán kipróbálhatod azt is, hogy legyél 70 éves. Nem is kell különösebben bölcsnek lenni csak egyszerűen nézz rá erre a 47 éves emberre. Úgy nézz rá, és mondd el, hogy hogy látod őt? Mit látsz rajta? Hát, hogy keresi az útját, meg hogy egész rendes, tisztességes. Na, nem tökéletes, de tulajdonképpen jó irányban van. Hmm! Tényleg, így vagyok? Hát ez nem is rossz!
Érdemes kipróbálni ezeket, és gyakorlattá alakítani! Így tanulhatjuk meg, hogy emlékezzünk a jövőre!