Értelmezd is a gyerek viselkedését!

Ki ne tudna felidézni olyan emléket, mikor közvetlenségét faragatlanságnak, idegességét agressziónak, kedvességét tolakodásnak fogták fel? Felnőtt életünkben is sokszor előfordul, hogy félreértik szándékunkat, és ahogy egyre jobban eligazodunk a társas világban, gyakran már előre megszólal a vészcsengő, ingoványos terepre értünk.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
egészség és élet
2014. január 17. bencze.aron

Ki ne tudna felidézni olyan emléket, mikor közvetlenségét faragatlanságnak, idegességét agressziónak, kedvességét tolakodásnak fogták fel? Felnőtt életünkben is sokszor előfordul, hogy félreértik szándékunkat, és ahogy egyre jobban eligazodunk a társas világban, gyakran már előre megszólal a vészcsengő, ingoványos terepre értünk.


Vajon ha úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, ismerősünk a zsebkendője mögött hüppög, hálás lesz a tapintatosságunkért, vagy megbántódik ridegségünkön? Ha férfiként felsegítjük a kabátot, ódivatúnak, hovatovább szexistának, vagy figyelmesnek és gyengédnek fognak tartani? Ha felnőttként is ennyi a buktató, el lehet képzelni, hányszor fordul elő egy gyerekkel, aki még csak tanulja a társas világ szabályait, hogy félreértik szándékát. Ha ez rendszeresen történik, pláne, ha otthon, a családban, akkor az bizony komolyabb problémák forrása is lehet.

Mikor látunk valamit, ami egyértelműen rosszalkodásnak minősül, sokszor nem is gondolkodunk, máris jön a szitok: „ezt nem szabad, az agyam elszáll, mit művelsz már megint?”. Aztán néha kiderül, félreértettük a helyzetet, és kivételesen nem disznólkodni akart a csemete, hanem véletlenül borította ki a kakaót, nem fellökni akarta a testvérét, hanem megölelni, csak elvesztették az egyensúlyt. Ha ez egyszer-egyszer becsúszik, nincs tragédia, főleg, ha nyitottak vagyunk arra, hogy meghalljuk a valóságot, sőt, akár elnézést kérjünk a félreértésért. Na persze, ideális lenne, ha eleve nem ingerülten ripakodnánk a gyerekre, de az nem mindig sikerül.

Gond akkor van, ha a szülő tendenciózusan rossz szándékúnak minősíti a gyerek viselkedését. Ha nem is fogalmazódik meg benne, akkor is érződik ez a szavakból. Márpedig ez azt jelenti, nem érti, nem érzi, mi van a tettek mögött. Ha egy viselkedés magyarázata, hogy „rosszindulatból” tette a csemete, az mindenképp valamiféle felszíni kép, ami érdemes a továbbgondolásra: ha így is van, vajon mi vezette erre. Mi az a mögöttes szükséglet, igény, amit nem tudott elfogadható formában kifejezni, csak így?

Mint például annak a kisfiúnak az esetében, aki ollóval szétvágta az egy hete náluk vendégeskedő rokoncsalád hasonló korú kislányának kedvenc maciját. Agresszió, mondhatnánk. Végül is tényleg az. Féltékenység, mert megoszlik a figyelem. Valóban. És ezzel elintézettnek tekintheti a szülő a magyarázatot?