Faltörés helyett inkább keressük az ajtót! – Pál Feri atya előadása

„Sokszor azért, hogy földre estünk, nem mi vagyunk felelősek, de hogy fölállunk-e, azért igen.” Ezt a gondolatot Martin Luther Kingtől kölcsönözte Feri atya. Hogy milyen összefüggésben, hamarosan kiderül.

Az évad első keddi alkalmán Feri atya a tavalyi kérdésekkel folytatta. Ismét fontosnak tartotta megjegyezni, hogy válaszai nem igazi válaszok, inkább hozzászólások, gondolatok, mivel nem ismeri a kérdések mögött rejlő a személyes indíttatást. Ízelítőül néhány kérdés:
Rosszul működő családból jövök, alkoholista apa, mindent toleráló anya, aki soha nem ölelt meg. Molesztálás gyermekkorban,… szóval küzdök rendesen. Most harminc vagyok, párkapcsolatom nincs, vágyom rá, közben rettegek, egyedül élek. Sportos vagyok, állítólag szép. Járok csoportba, ezer és ezer dologra jöttem rá a működésemmel kapcsolatban, és teszek is sok-sok mindent magamért. Ám mindig az a felállás, hogy aki nekem tetszik, annak én nem kellek, aki meg nem tetszik, az jön.  Gondolom, hogy valami olyasmi lehet ennek a hátterében, hogy újra és újra megélem a gyerekkori elutasítást, megszégyenítést. Mit tudok ezzel kezdeni, hogyan lehet ebből a mókuskerékből kijönni? Miközben az is egy természetes igény, hogy vágyom egy társra, szeretnék végre anya lenni. Aki tetszik nekem, nem lép felém, vagy egy-két randi, aztán eltűnik.
Nagyon nagy dolog, ha valaki, aki ilyen helyzetben van, nem bántja magát, nem mondja, hogy lehetek ilyen béna, ilyen szerencsétlen, ez is csak velem történik meg. Ez a dilemma nagyon reális, mert sokszor választunk tudattalanul olyan valakit, aki összefüggésben van az élettapasztalatainkkal, és ha nem túl jó élettapasztalataink vannak, akkor a nem tudatos párválasztásunk is általában problémás személyek felé fog irányulni. Ez a probléma odáig is fajulhat, hogy eljutok oda: egyáltalán bízhatok-e valakiben, vagy sem? Ezen nem lehet csodálkozni. De érdekes kérdés, hogy mi történik  az első egy-két találkozás alkalmával, aminek aztán nincs folytatása. Hogyan teszem magam „nem kívánatossá”. Mindenesetre minden elismerésem azé, aki nagy nehézségekből próbál feltápászkodni egy ilyen helyzetből, és aki valamikor úgy döntött, hogy nem marad fekve. Martin Luther King  mondta: Ma egy olyan világban élünk, amelyben tulajdonképpen a külső keretek nagyon lazák, a külső erőforrások is sokkal szűkösebbek. Szerelem alapon házasodunk, alakítjuk a társkapcsolatainkat, ennek az a következménye, hogy nagyon kiszolgáltatottak vagyunk a saját sebzettségeinknek. Mert akibe és ahogy szerelmesek leszünk, az többé kevésbé a sebzettségeinknek megfelelő. Ezért is lehet az erkölcsi intelligenciának gyógyító ereje. A párkapcsolatban igyekszünk megnyílni, bízni egymásban, mert bizalom nélkül nem megy, tehát van egy természetes kiszolgáltatottság. De érdemes megfigyelni, hol vannak a keretek. Ha valaki nagyon bizonytalan, annak érdemes a morális intelligenciáját is számításba venni. Nem akárkivel kezdeni, még akkor sem, ha erős vonzalmat érez valaki iránt. Az erős vonzalom ellenére is lássuk meg, ha az illető gazember, ha rendszeresen megszégyenít, kiderül, hogy hazudozik, kiderül, hogy szenvedélybeteg, nem vállal felelősséget, stb. Ha nagyon kiszolgáltatjuk magunkat a sebzettségeinknek, akkor egy élet nagyon rövid ahhoz, hogy pusztán lélektani munkával elérjünk valamit. Ahhoz, hogy az összes sérülésünkből kigyógyulás útján jussunk túl, mert annyi idő nincs. Érdemes inkább úgy hozzáállni, hogy bár nagy zűrzavar bennem, de rendes embert keresek.
Plátói szerelemből hogyan lehet kigyógyulni vagy kigyógyítani valakit?
Válasz: Mi a plátói szerelem haszna? A meglévő érzések, ösztönkésztetések tudnak valaki felé irányulni, de mégiscsak biztonságban vagyunk, mert az egészből nem lesz semmi. A plátói szerelemnek a személyiségfejlődés szempontjából nagyon sokat köszönhetünk. Serdülőkorban sokkal egészségesebb, mint rögtön fejest ugrani egy valódi helyzetbe, mert még nem vagyunk rá készek. A lélek útjairól azt mondhatjuk, hogy sokszor a legrövidebb út a görbe. Nem biztos, hogy ott, ahol a probléma van, egyenesen át lehet törni. Van, hogy érdemes az élet más területein fejlődni és előbb utóbb a problémás területen is változás indul be. Moreno azt mondja: ”Látom sok kollégámat, hogy néha úgy erőltetnek valamit, mintha egy falat akarnának áttörni. Én inkább megkeresem az ajtót.”
Bölcs dolog-e, szabad-e egy kapcsolatban, házasságban olyan barátságot ápolni, ami egy korábbi kapcsolatból maradt fönn? Vagy még ha fájdalmas is, szükséges-e ezeket a barátságokat megszakítani a későbbi bonyodalmak elkerülése érdekében?
Arra a kérdésre, hogy szabad-e, nem érzem magam kompetensnek a megítélésére. Arra, hogy bölcs dolog-e, a válaszom nem. Bizonyos helyzetekben adódhatnak ebből problémák, de azért vannak kivételek is. Érdekes kérdés ilyenkor hogy nem egyszerűen az áll a háttérben, hogy mivel nem szeretjük a veszteséget, igyekszünk megúszni a gyászmunkával járó fájdalmat. A szükséges szenvedéseinket érdemes megélnünk, hogy a szükségteleneket el tudjuk kerülni.
Meddig kell esélyt adni egy családban lévő erősen nárcisztikus személynek „jó keresztény” alapon, arra hogy megváltozik és rájön, hogy ki ő, az erősen bántó és sokszor szinte megalázó viselkedésére?
Szabad magunkat megvédeni! Nem kell áldozattá válnunk! Szabad határokat tartani! Majd belepusztulunk, hogy másoknak segítsünk, vagy másokkal együtt éljünk, teljesen kiszolgáltatjuk magunkat, és ennek ellensúlyozásaként ugyanilyen vehemenciával igyekszünk másokat megváltoztatni. Mindkét magatartás kudarcra ítélt vállalkozás. Nem kell engednünk, hogy velünk mindent meg lehessen csinálni, de arra sem, hogy másokkal mindent meg akarjunk csinálni. A Dalai Láma mondása: „A nyugati kultúra nagy gyöngéje, hogy miközben az együttérzésről beszél, magára nem gondol” Vagyis ha eléggé tisztelem becsülöm magam, sőt még együttérző is vagyok magammal, ez azt jelenti hogy akármit nem csinálhatsz meg velem, és ennek sajátos következményeként én sem akarok bármit megcsinálni veled. Tehát lehet határokat szabni is, de még jobb, ha elkezdjük magunkat szeretni „jó keresztény” módon és ennek következményeként megfelelő határok alakulnak ki. Ezeket a másik is kénytelen tiszteletben tartani, és így vagy kialakul egy élhető élet, vagy nem. Nem minden nárcisztikus személy gyógyul meg. És nem mindegyikük akar meggyógyulni. Annál többet nem tehetek, mint hogy megpróbálom egészséges módon becsülni magam. Ennek aztán vagy lesz jó hatása a kapcsolatra, vagy nem. A kapcsolat itt már csak félig van az én kezemben.

Házastársi kötelesség-e a szex? Hosszú kapcsolatban már jóformán csak az egyik akarja. Ilyenkor alá kell-e vetnie magát a nem akaró félnek, vagy gondoljon a „sarki fűszeresre”? És az hogy másra gondol, nem megcsalás? Vagy az a kisebbik rossz?
(Feri atya személyes tapasztalatok hiányában a szakirodalomhoz nyúlt segítségért.) Az teljesen természetes, hogy egy kapcsolatban, ha  különösebben nem teszünk érte valamit, a szenvedély alább fog hagyni. Már csak azért is, mert a jót is megszokjuk. Mit tudunk tenni a szenvedély fenntartásáért? Érdemes törekedni rá, hogy több tudatos energiát tápláljunk a szenvedély fenntartásába. Pl. az újdonságok ereje. De érdemes a kapcsolat oldaláról is közös programokat, kalandokat átélni, ez is jó hatással lesz a szenvedélyre. Valójában egy szerelmespár között nem szexuális kapcsolat van, amikor szeretkeznek, hanem az emberi kapcsolatukat most éppen ebben a formában fejezik ki.
Hogyan képzeli el a jövőben a papság és a pszichológia közti tér-űr fejlesztését? Hogyan fogja a jövőben még innovatívabban összekapcsolni a kettőt, hiszen mindkettőben a lélek embere?
Feri: Én nem érzem ezt az űrt! Úgy érzem, eléggé egyben van bennem, legfeljebb néha innen nézem, néha onnan nézem a dolgokat. De az biztos, hogy akár a spirituális, akár a szociológiai, a lélektani, vagy akármilyen megközelítéseket próbáljuk teljes harmóniába hozni egymással, az sosem fog sikerülni. Valószínűleg érdemes elfogadni, hogy ezek a megközelítések valóban különbözőek, a maguk módján. Szép, árnyalt rendszert képeznek, de nem minden szempontból békíthetők ki egy másik rendszerrel, ami önmagában szintén egy szép és igaz rendszer és a maga módján kimagasló. És így megtanulunk párhuzamosan a maguk létjogosultságának megfelelő rendszerekben gondolkodni. Ha pedig zavarba jövünk, felismerhetjük saját korlátainkat, végességünket.
Feri atya ezzel a szép gondolattal fejezte be a mai előadást. Úgy hiszem, pontosan ebben van az ő szellemiségének ereje, sikerének titka. Ezért tudja hétről hétre megszólítani és közösséggé kovácsolni különböző kultúrájú, hitű, vallású emberek ezreit. Megvilágítva emberségünk azon nézőpontjait, amelyekben egyek vagyunk.