Fékevesztett tizenévesek

A gyermekpszichológusi gyakorlat szerint, mintha jóval több lenne a magatartászavarral küzdő fiatal, mint a korábbi években. Mi lehet ennek az oka? Vajon mindez nem a család, sőt a társadalom hibás működésére utaló figyelmeztető jel?

Ezek a magatartászavarok nem azonosak a 3 éves kor táján megjelenő dacossággal, fékevesztett indulatkitörésekkel, érzelmi viharokkal, és el kell választani a 7 évesek erőteljes önérvényesítő magatartásától és a kamaszkori lázadásoktól is. Markáns jellemzői a súlyos indulatkitörések, az állandó szófogadatlanság, a nagyfokú harciasság. Nem ritka az élőlényekkel szembeni durva bánásmód, és a destruktív viselkedés, mely főleg mások tulajdonával szemben nyilvánul meg. Csavargás, hazudozás, lopás, gyújtogatás. Ezek közül nem feltétlenül van jelen minden elem, ahogyan a Beszélnünk kell Kevinről című filmben, de bármelyiknek markáns megjelenése figyelmeztető jel lehet.

A diagnosztika elkülöníti a családi körre korlátozódó magatartászavart, amelynél a sérült szülő-gyermek kapcsolat mellett megjelenik a destruktív viselkedés is. A kiszemelt családtag tárgyainak ellopása, szétrombolása, tönkretétele.

A 14 éves Dezső aprólékos és feltehetően hosszú munkával kicakkozta anyja kedvenc növényének leveleit. Véletlen balesetben lábát törte kutyusának. Gyakran lobbant lángra benne a gyűlölet anyja irányában. Az asszony félt a magas, erős testalkatú fiától. Csak bezárt ajtó mögött mert éjjel elaludni. Ez a jól megtermett srác ugyanakkor szinte szűkölt a félelemtől, amikor távol volt tőle. Még nyolcadikos korában is kikövetelte, hogy autóval vigyék, hozzák, a délutánt anyja munkahelyén töltötte. Gyakran sírva, üvöltve tiltakozott az iskolába menés ellen. Az iskolában alig lehetett szavát venni, még az alsó tagozatos kortársaival szemben sem tudta megvédeni magát. Szülei kora gyermekkorában elváltak, az apával való kapcsolattartás tele volt zökkenőkkel.

A szakma elkülöníti még a kortárscsoportba nem beilleszkedők és beilleszkedők magatartászavarát. Az első csoportba az állandóan kötekedő, fenyegető, durván provokáló gyermekek tartoznak, akik esztelen, szélsőséges provokációik miatt gyakran válnak a kortársaik áldozataivá is.

A 10 éves, nagyon fürge észjárású, de kötekedésre hajlamos Fülöpöt először csak okoskodónak tartották társai. Később állandó vádaskodásait – a padtársa azért sikeres, mert lesett róla –, szisztematikusan megtorolták. Leverték a padról a füzetét, tolltartóját, dobálták a sapkáját. Fülöp először vadul nekik rontott, később taktikát változtatott; elcsente a dolgaikat és kidobta a szemétbe, vagy elrejtette az udvaron. Az iskolaváltás csak ideig-óráig hozott átmeneti javulást. A fiú minden elvárást, kötelezettséget, tekintélyt elutasított. Megtagadta a leckeírást, az őt ezért számon kérő pedagógusnak nekiment.

Fülöp teljes családban él. Szülei először a maguk erejéből próbálkoztak fiuk helyzetének, közérzetének javítása érdekében mindent megtenni. Később több intézményt, szakembert is felkerestek. Az édesanya első szorongató élménye csecsemője csillapíthatatlan sírása volt. Elsőszülött, így először saját ügyetlenségének, tapasztalatlanságának tulajdonította a jelenséget. A másik nagy megpróbáltatás a szoba- és ágytisztaság megtanulása volt. Az egyébként jóval az átlag feletti intelligenciával rendelkező fiú, 8 éves korában, egyik napról a másikra mondott le az éjszakai pelenkaviselésről. Akkoriban az űrhajózás érdekelte; „Az űrhajósok nem viselnek pelenkát. Túl bonyolult lenne.” Fülöpnek még 3 testvére van. Az ő nevelésük nem okoz megoldhatatlan problémákat sem a szülőknek, sem a velük foglalkozó pedagógusoknak.

A kortárs csoportba beilleszkedni tudó magatartászavaros gyermekek, olyan kortárs, vagy életkor szempontjából náluk fiatalabbak csoportjához, szubkultúrájához tartoznak, ahol nem illetik kritikával a disszociális cselekedeteiket. Bandába verődve követnek el a társadalmi, az emberi együttélés szabályait áthágó tetteket. A magatartászavar nem, vagy csak ritkán jelenik meg a családban, de ez következhet abból a helyzetből is, hogy ezeknek a gyerekeknek a szociokulturális környezete a morális elvárások terén megengedőbb.

A 12 éves Vanessza és barátai hosszú hónapokon keresztül rongáltak autókat, letörve, leszerelve a márkát jelző emblémákat. Egyik társuk családjának pincéjében gyűjtögették a trófeákat. Otthoni környezetben nem volt probléma vele. A szabályok elég tágnak bizonyultak, pl. nem volt gond az este 10 óra körüli hazatérés. Az iskolai jelzésekre a szülők a leányuk melletti harcos kiállással reagáltak.

A magatartászavarok mögött gyakran találhatunk gyengült, megromlott családi kapcsolatokat, olyan lelki és szociális hátteret, ami ellehetetleníti az egészséges pszichés fejlődést, de nem mindig. Bár vannak ritka, súlyos betegségek, melyekben megjelenhet egy-két hasonló viselkedéskomponens, de ezektől jól elkülöníthető ez a diagnózis. A magatartászavarnak van olyan formája is melybe, nem tartozik bele az agresszív, disszociális viselkedés, de az állandó kötekedés, indulatos ellenállás, engedetlenség igen. A haragtartó, állandó sértettséget jelző, kereteket sokszor önsorsrontó módon feszegető gyerekek sok kínt, fejtörést okoznak a közvetlen környezetüknek, és saját maguknak. Nehéz őket integrálni, pozitív én-élményhez juttatni. Tapasztalataim szerint a család az iskola, a gyermekkel foglalkozó szakember(ek) összefogása nélkül ez nem is lehet sikeres. Viselkedésterápiával, csoportterápiával, családterápiával lehet a leghatékonyabban elérni, hogy tudomást szerezzenek és érdekelődjenek a környezetükben élők érzelmi állapotáról, azokról a sérelmekről, feszültségekről melyeket viselkedésükkel váltottak ki, és hajlandók legyenek hozzáállásukon változtatni.

Mi állhat a hátterében annak a jelenségnek, hogy egyre gyakrabban találkozunk viselkedészavaros tizenévesekkel? Véleményem szerint az, hogy nincs konszenzus a morális értékek meghatározásában, a viselkedéskultúra tekintetében. Kísérletek történnek, de ezek is elcsúsznak, hol az infantilizáló túlszabályozás, hol meg a lassez faire irányába.

A cikk a Képmás magazin 2012 júliusi számában jelent meg.