Fel lehet-e készülni arra, hogy kamaszodik a gyerekünk?

Milyen változásokat tapasztalhatunk a gyermekünkön kamaszkorban?

Születésünk után talán a serdülőkorban változunk a legrövidebb idő alatt a legnagyobb mértékben életünk során. Kialakulnak – látható mértékben – a nemi jellegek, ugrásszerűen nő a magasság, a fiúk testalkata férfiasabbá, izmosabbá válik. Gőzerővel dolgoznak a hormonok, ez pedig hangulati ingadozásokat, általános lustaságot, érzelmi végletességet okoz. A testi és hormonális változások automatikusan maguk után vonják a gyerekek önbecsülésének, önbizalmának hiányát.  Meg kell barátkozniuk önmagukkal, a megváltozott testükkel, ami akkor se könnyű, ha korábban serdülnek társaiknál, és akkor sem, ha épp később…

A testi változások azt sugallják számukra, hogy már nem gyerekek. Nem kérnek a felnőttek, de főleg a szülők tanácsaiból, szabályaiból, „parancsolgatásából”. Keresik a kortársaik társaságát, egyre többet akarnak elmenni otthonról, és megtalálni helyüket a baráti társaságukon belül. Önállóságra, szabadságra, térre vágynak. „Cikivé” válik anyu/apu szeretgetése, kedveskedése, intelmeik pedig idegesítőek, ráadásul a kamasz érzése szerint szükségtelenek is, hisz ő már nem gyerek.

Ráadásul ebben a korban jön, jöhet az első nagy szerelem, ami további érzelmi hullámokat hoz, elvonja a figyelmet a tanulástól, a mindennapi „uncsi” kötelezettségektől, és még inkább elbizonytalaníthatja a gyereket („elég jó/kedves/okos/szép/ügyes vagyok neki?”).

Mit tehet a szülő, hogy átvészeljék kamasz gyermekével együtt ezt az időszakot?

Mindenek előtt azt kell megértenünk, hogy mindaz, ami kamaszkorban történik – persze egy bizonyos határon belül -, teljesen normális és természetes velejárója ennek a kornak. Ne hibáztassuk magunkat, nem azért lett ilyen a gyerek, mert rosszul neveltük. Pláne ne adjuk fel, és ne keseredjünk el, mert ez is elmúlik egyszer, és vissza fogjuk kapni azt a csemetét, akit idáig gondosan nevelgettünk. Addig viszont néhány dolgot igenis tehetünk, hogy könnyebbé váljon ez az időszak mind számunkra, mind pedig tinédzser gyermekünk számára.

Vegyünk sorra néhány tipikus problémát, és azok lehetséges megoldását, kezelését.

1. A gyermek állandóan „csavarog”, nem akar otthon, a családjával lenni.

Mit tegyünk?

Fogadjuk el, hogy ez természetes igénye a kamasz gyermeknek. Nem ellenünk teszi ezt, csupán saját magáért. Ebben a korban az a feladata, hogy felfedezze, kialakítsa saját egyéniségét, érdeklődési körét, megtalálja a helyét a baráti társaságában, önállóan cselekedhessen, gondolkodhasson, leválhasson a szüleiről. Természetesen a mi dolgunk, hogy továbbra is szülei maradjunk, és határokat szabjunk. Fektessünk le közösen szabályokat a gyerekkel, amiket mind mi, szülők, mind pedig ő betart(unk).

Például:

• akkor mehet el itthonról, ha megtanulta a leckéjét

• mennyit lehet távol otthonról, mikorra érjen haza

• ha vannak olyan helyek, ahová nem szeretnénk, ha menne (mert pl. veszélyes), azt is beszéljük meg vele

• adjunk neki telefont, amit veszély esetén használhat (bár talán ma már minden kamasznak van is telefonja…)

Mit NE tegyünk?

Ne hágjuk át mi se a szabályokat, amit megbeszéltünk, azt tartsuk mi is be! Ne ellenőrizgessük, ne hívogassuk telefonon, ha betartja az időkereteket. Ne faggassuk, merre, kivel járt. Ez nem azt jelenti, hogy ne kérdezzük őt semmiről, de ha épp nem hajlandó beszélni erről, akkor biztosítsuk afelől, hogy minket érdekel, mit csinál szabadidejében, és elmondhatja bármikor, ha kedvet érez hozzá.

2. Szeretett tinédzserünk ellustult, rendetlenné vált, otthon semmiben nem segít, és még a jegyei is romlottak.

Bizonyos mértékig sajnos ebbe is bele kell törődnünk. A lustaság természetes következménye a gyermek hormonális és testi változásainak. Olyan mértékű érési, növekedési folyamat megy végbe a szervezetében, amihez egyszerűen szükséges a több pihenés, alvás. Nehezen koncentrál a mindennapi feladatokra, minden erejét leköti saját testi és persze érzelmi, lelki fejlődése. Emellett persze van ebben egy kis lázadás is, a határai keresése, feszegetése, a szülőkkel, legközelebbi családtagokkal szembeni ellenállás, ami által önállósodik.

Mit tehetünk?

Itt szintén a közös megegyezés a kulcs a megfelelő együttéléshez. Beszéljük meg, mi az a minimum elvárás, amit a gyereknek teljesítenie kell, és ha ezt megteszi, akkor nem kell számítania a napi rendszerességű elszámoltatásra, vitára. Egyezzünk meg például abban, hogy az ő szobája az ő felségterülete, de a közös helyiségek pl. fürdő, konyha, nappali rendben tartása közös feladat, de legalábbis saját maga után pakoljon el, tartson tisztaságot.  Az iskolai teljesítmény tekintetében is egyezzünk meg, mi az, ami még elfogadható, ami még hosszú távon nem megy pl. a továbbtanulás rovására. Segítsünk neki, mire koncentráljon, és milyen tárgyakból nem olyan veszélyes, ha ront. Ill. beszéljük meg, milyen rendszerességgel kérjük, hogy számoljon be az iskolai eredményeiről, hogy elkerülhesse a napi faggatózást e témában. Néhány rossz jegyet is igazán elnézhetünk, csak ösztönözzük arra, hogy amiből lehet, próbáljon utólag javítási lehetőséget kérni.

Mit NE tegyünk?

Ne faggassuk, és kritizáljuk folyton, ha úgy értékeljük, nem megfelelően viselkedett vagy tanult. A rosszalló megjegyzések ráadásul tovább rombolhatják a gyermek amúgy is ingatag önbizalmát, és még inkább ellenünk fordíthatja őt. Ha betartja a szabályokat, ne zaklassuk. Ne tegyünk rendet a szobájában, ha megengedtük, hogy ott ő legyen az „úr”. Viszont járjunk elöl jó példával, mi se hagyjunk rendetlenséget magunk után a közös helyiségekben, különben jogalapot biztosítunk ahhoz, hogy ő is ezt tegye. Az iskolai teljesítményt ma már a legtöbb intézményben online napló segítségével ellenőrizhetjük, de lehetőleg ezt ne a háta mögött tegyük, hanem egy előre megbeszélt időpontban, pl. heti egyszer üljünk le vele együtt, és beszéljük át az eredményeit.

3. Szemtelen, kritikus, undok lett a gyerek.

Ez az attitűd hozzátartozik ahhoz a folyamathoz, hogy érik a személyisége, és kezd önállóvá válni. A gondolkodásmódja érik, viszont nem mindig fejezi ki jól magát, és „ami a szívén, az a száján”. Ha ő másként gondol valamit, könyörtelenül kérdez, és kritizál. Biztos mind tapasztaltuk már, bármilyen életkorban, hogy a gyerek akkor a „legrosszabb”, „legszemtelenebb”, mikor velünk, szülőkkel van. Ez természetes. Ez paradox módon épp azért van így, mert mi jelentjük számára a biztonságot, a komfortzónát, velünk meri ezt leginkább megtenni. 

Mit tegyünk?

Tudassuk vele, hogy mi az a határ, amit nem léphet át, pl. csúnya, tiszteletlen beszéd, agresszív viselkedés. Ha azt látjuk, épp bántja valami, és csak indulatból mond, tesz valamit, akkor ne álljunk le vitatkozni vele, jelezzük, hogy nem értünk vele egyet, de egyezzünk meg abban, hogy majd akkor beszélünk, ha megnyugodott.

Mit NE tegyünk?

A legfontosabb, hogy ne sértődjünk meg! Igyekezzünk megérteni, mi zajlik a fejében, és ne álljunk le csatázni vele! Ha épp mi is rossz passzban vagyunk, érezzük magunkon, hogy olyat mondanánk, amit később megbánunk, akkor halasszuk későbbre a beszélgetést!

Mindezeket persze könnyebb olvasni (és leírni), mint betartani. De talán segít, ha tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül a gondokkal, és ezek a problémák már évezredesek. Már Szókratész is ezt írta az i.e.  V. században:„Fiatalságunk […] rosszul nevelt, fittyet hány a tekintélyre és semmiféle tiszteletet nem tanúsít az idősek iránt. Manapság fiaink […] nem állnak fel, amikor a helyiségbe belép egy idős ember, feleselnek a szüleikkel, és fecsegnek ahelyett, hogy dolgoznának. Egyszerűen kiállhatatlanok.”

Segítsünk türelemmel és szeretettel, valamint ha épp véletlenül jól viselkedett, teljesített a gyerek, akkor sok-sok dicsérettel abban, hogy minél kevesebb rossz emlékkel vészeljük át ezt az időszakot. Ha pedig segítségre van szükségünk, forduljunk szakemberhez! A családi mediátor segíthet a kamasz-szülő konfliktusok feloldásában, a közös nevező megtalálásában.

(A szerző családi mediátor. Legutóbbi írása ITT olvasható.)