Félelembe zárva: a pánikbetegség

A félelem egyike az ősidők óta fennálló emberi jelenségeknek, amelynek valószínűleg az evolúcióban és az alkalmazkodásban is jelentős szerepe volt. Bár a mai kor emberi igyekezetének középpontjában a biztonság áll, mégis uralja a félelem és szorongás. A magyar lakosság körében a szorongással járó kórképek aránya 3-10 százalék.

Légszomj a dugóban

I. első rosszulléte 28 éves korában jelentkezett: a buszon ülve elakadt a dugóban egy hídon. Szíve torkában kezdett kalapálni és egyre nehezebben kapott levegőt. Iszonyú félelem és rettegés fogta el, hogy elájul, eszméletét veszti és majd senki nem segít. Az ajtóhoz furakodott és kiabálva kérte a vezetőt, nyissa ki az ajtót. A híd korlátjára támaszkodva sokáig szuszogott, míg meg tudott nyugodni és továbbmenni. Ezután csak gyalog mert átmenni a hídon, mert rettegett, hogy újból rosszul lehet. Rosszullétei mégis egyre szaporodtak és félelme kiterjeszkedett: már szinte sehová sem mert elindulni, csak barátai vagy anyja kíséretében. Kardiológushoz fordult, mert félt, hogy infarktusa lesz, de nem találtak szervi bajt. Analítikus terápia fedte föl a tünetek lelki hátterét.

I.-t anyja egyedül nevelte, az apa a gyermeket nem vállalta, nyomtalanul eltűnt, I. soha nem látta. I. anyja félelemmel, szorongással, állandó megélhetési nehézséggel élte életét. I. gyakran volt ismerősöknél, míg anyjának dolga volt. Számtalanszor össze-vissza törte magát, csak hogy anyja hazavigye. Felnőve kitűnő tanuló, elismert ügyvéd, céltudatos, törekvő nő lett, és biztonságban érezte magát, hogy mindent ő tart kézben. A pánikrohamok akkor törtek rá, amikor kedvező külső körülményei (munkahely, párkapcsolat) bizonytalanná váltak. A dugóban megélt rosszullét a kontrollvesztési félelme alapproblémáját hangosította fel, félelmét a váratlan helyzetektől, kiszolgáltatottságtól, erős „védelmező” utáni vágyát.

A korai biztonságot adó kapcsolatok hiánya, a félelemkeltő szülői magatartás, a függetlenség és a korlátok aránytalansága, a gyakori negatív események a biztonságérzet vesztésével járnak, nehezítik, hogy az egyén szilárd személyiséget és félelem-elhárítási működést alakítson ki. Így a „belső fenyegetés” élménye épül be, a személy újraéli saját veszélyeztetettségét, gyengeségét és a szorongást, amit kezelni nem tud. Ha a külső körülményei, amelyekbe biztonságát helyezi, instabilakká válnak, „belső instabilitás, csőd” következhet be.

A szorongásnak akkor lesz jelentősége, amikor a figyelem középpontjába kerül, és mint viszonyítási pont, meghatározó lesz az egyén mindennapjaiban. A pánikbetegség tünetei oly erőteljesek és látványosak, hogy az egyén nem tud róluk nem tudomást venni. A visszatérő rohamok tünetei változatosak és ijesztőek lehetnek, például hirtelen fellépő szívdobogás, mellkasi fájdalom, fulladás, szédülés, izzadás, félelem az ájulástól, megőrüléstől, kontrollvesztéstől, haláltól. Bár a rosszullét néhány percig tart, a pánikrohamot gyakran követi állandó félelem a következő roham bekövetkeztétől.

Az önbecsülés megtartása és az elhárítás miatt a szorongásos betegségben szenvedőnek fontos, hogy a rohamot úgy élje meg, mint amely nincs kapcsolatban saját személyével, problémáival, félelmeivel. A szorongást így „indokolatlannak” érzi, s gyakran csak hosszadalmas belgyógyászati kivizsgálások után merül fel a probléma lelki háttere.

Elveszített kapcsolatok

Bár a gyógyszeres kezelés prímán csillapítja a tüneteket, önmagában ritkán elég, mert kimarad a gondolkodás aktusa: hogy megértsük, mi a valódi gond, s jó „gond-viselői” lehessünk félelmeinknek. Ez kapcsolatban van azzal, hogy hogyan „viselték gondunkat” és hogyan tudjuk, merjük rábízni magunkat a „Gondviselésre”. A pánikbeteg túlfeszített tüneteiben keveset téved: a mai kor embere végtelenül magányos és kiszolgáltatott, mert, bár felpöffeszkedett fantáziája szárnya az „önmegvalósítás” álszabadságába repíti, elveszti a kapcsolati hálót, a megtartó közösséget és a Gondviselésbe vetett hitét. Szociálisan egyre érzéketlenebb és saját, személyes törvényei szerint akar élni. Az „öntörvényűség” gyakran mentes a megosztható tapasztalatok iránti alázattól.

Egyre több a szétesőfélben lévő, elvált, bajokat hurcoló család, és egyre több fiatalnak nincs is szándékában családot alapítania. A letűnőben lévő nagycsalád, az átadott tapasztalatok, szokások mind a kiszámíthatóságnak, a rendnek, a félelmek és gondok megosztásának, a hit gyakorlásának, az ünneplésnek az élményét adták. A ma embere a hajszoltság rögeszméjében él: bármikor „ráugorhatnak” kiszámíthatatlan események, mobiltelefonja állandó készenlétben tartja, hogy a csakis az ő személyének szóló hívásokra megfeleljen. Függetlenségre vágyik és közben intim terét veszíti. S ahogy elhalóban van a nagycsalád, a közösség, egyre nagyobb felelősség kerül a személyes „továbbörökítésre”: mit adok gondolatban, ételben, ruhában a gyereknek? Bizonytalanságunkat a gyerek is érzékeli: nyugtalan, szétszórt, félelemmel teli.

Mezítláb a mezőn

 A tanulási folyamat egyre kevésbé alapozódik a tapasztalatra, cselekvésre, helyét a fejbe fecskendezett intellektuális ismeretek tömege tölti ki, kapcsolatunkat veszítettük testünk jelzéseivel is: a ritmikus, szívünket-légzésünket dolgoztató, mezőn való járással, a földdel, terméssel. Autóban, lábunkra csatolt patacipőben járunk „talajtvesztetten”, plázában lődörögve céltalanul kapkodó, zsigeri nyugtalanságban. A természeti megfigyelésekre, hagyományokra alapozó időérzékelés groteszk korrekciós kísérlete a karunkra csatolt óra és a zsúfolt határidőnapló. A pánikbetegség kezelésében eredményesen alkalmazhatóak a relaxációs technikák, amelynek során az egyén újratanulja a kapcsolatot a szív, a légzés ritmusával, a melegség, a zsigeri feszültség oldásával, amelyek az anyaméhből hozott és gyakran felejtett tapasztalatok. A szeretet, a valódi kapcsolatok, a biztonság, a bizalom, az elengedés fontosságát.

(A cikk megjelent a Képmás magazin 2008. augusztusi számában.)