Feri atya válaszol – az évad utolsó előadása

Ma, az évad utolsó előadásán Feri atya a hallgatóság kérdéseire reagált. 50-nél is több kérdés érkezett.  Feri elmondta, fenntartásai vannak az ilyen jellegű válaszadással, mert meggyőződése, hogy mindenki a maga kérdésére tudja a legjobb választ adni.

Így vezette be mondandóját: Pont azt a személyes hátteret, ami miatt kérdezel, nem ismerem.  Pedig pont azért kérdezel. Ezért megpróbálok a témához kapcsolódni, vagyis elmondom, mi jutott eszembe a kérdésedről. Ezek nem is annyira válaszok, inkább reagálás a kérdésekre. Közben pedig igyekszem nem elfelejteni, hogy egy személyes háttérből fakadó kérdésről van szó.

1.    16 éves nevelt fiam van.  2 hetesen került hozzánk. szerinte, amikor nem a kedve szerint döntök, az azért van, mert nem az igazi fiam.
De jó, hogy 2 hetesen már hozzátok került!  Érdemes figyelembe venni, hogy ő serdülő, és ha nem ezzel, hát mással bombázna téged. Egy serdülő hivatalból igazságtalan. Mikor a pocakodban volt, belülről rugdosott, most kívülről teszi, de ez a z időszak elmúlik. A szakemberek hangsúlyozzák, hogy a serdülőkornak nagyon nagy esélye, lehetősége abban áll, hogy felborul a meglévő egyensúly. Az a fajta biológiai lábnyom, amit a személyiségfejlődésünk kezdete óta hordunk magunkon, a serdülőkorban a hormonális változásokkal összhangban alakítható és formálható a leghatékonyabban. Ezért nevelőszülőként egy serdülőnek megadni azt, amire szüksége van, óriási dolog, mert nem csak arra a korra érvényes jót kap tőled, hanem az megint csak egyfajta biológiai lábnyomként továbbvihető számára a későbbi időkre. Óriási jelentősége van egy jó kortárs csoportnak is. Különösen nehéz családi örökséggel terhelt serdülőknél figyelhető meg, hogy egy jó kortárs csoport hatására milyen minőségi változások tudnak történni. A nevelőszülőknek: minden tisztelet és becsület a tiétek, de ne feledkezzünk meg arról, hogy amit ti adni tudtok, annak is van határa. Minél nyíltabban érdemes vállalni a kapcsolatban is, és önmagunk előtt is, hogy van, amit meg tudunk adni, van, amit nem tudunk megadni. Ha mindenki annyi felelősséget vesz magára, amennyit joggal el tud hordozni, annál inkább elhordozhatóvá válik az is, hogy igazságtalanságok érnek minket. Az is biztos, hogy akármilyen családi háttérrel rendelkezünk, és az akármilyen sebzett, előbb utóbb elérkezik a saját döntéseink és felelősségünk ideje. Serdülő korban épp a kettő között vagyunk. Az a mondat pedig, hogy „nem is vagyok a te fiad”, abban éppen az identitás keresése mutatkozik meg, ami nagyon is egybe vág az életkorával. Igen, ez lehet fájó, de ez egy másik kérdés. De hogy ő most ezzel törődik, keresi az önazonosságát, annak örülhetünk.

2.    Akik egyházi bírósághoz fordulnak azért, hogy a házasságuk érvénytelenségét kimondják, mit kezdjenek azzal, ha néha az ügymenet nem eléggé emberséges, vagy empatikus, túlságosan ügymenet szerű, nem pedig, mintha az ember találkozna az emberrel?
Sajnálom, hogy így van. Nagyszerű hogy mentálhigiénés képzésen előfordul néha, hogy beesik egy-egy jogász is. Nagyon nagy jelentősége van annak, hogy legyen minél több mentálhigiénés szemléletű jogász, bíró, és pap. Nagyon nagy szükség lenne rájuk.
Érdemes védeni magunkat azzal, hogy tudatosítjuk magunkban, hogy az mégiscsak egy bíróság, ahol jogszolgáltatás zajlik. Tehát ott ne az igazságot keressük!  Főleg ne akarjunk ott választ találni a lelkiismeretünk, élettörténetünk összes belső titkának, rezdülésének árnyalt összefüggésére! Ezt nagyon ijesztőnek tartom, egészen biztos, hogy ott így csak megsérülni lehet. Érdemes azt várni ott, amit az adni tud. Miközben azt is érdemes elismerni, hogy az emberi lélek nem olyan könnyen feldarabolható, mint a párizsi, és van egy része, ami nagyon kifelé néz, érthető hogy van, akinek nem mindegy mi lesz azon a papíron, és nem csak a jogérzékenységem miatt, hanem emberileg sem. Nehéz szétválasztani ezt a két dimenziót, de azért nem szerencsés teljesen nyitott lélekkel megjelenni ott, mindenkit óvva intenék attól.

3.    Feleségem 40 éves, én 45. továbbra is mindent elmond, megbeszél a szüleivel. azokat is, amik velem történnek, neki elmondom, de nem szeretném, ha mások is megtudnák. A saját szüleimet sem avatom bele a napi munkahelyi dolgaimba. Ha kérem, hogy ne mondja el, akkor átfogalmazva, de elmondja, és így szerinte nem mondta el azt, amit én mondtam. Egyébként, mivel a szülei mindent elmondanak neki magukról, szerintük nekik is joguk van tudni mindazt, amit ő tud. Hogyan változhat meg ez a helyzet?
Ez a helyzet nehezen! Egy kapcsolat első néhány éve azzal telik, hogy kialakul egy közös külső belső világ. Az elköteleződés azt jelenti, hogy úgy tekintek rád, mint egyre inkább a legfontosabb nő/férfi az életemben. Ez egy folyamat.  Van, hogy a jegyesség idejére már kialakul, de van, ahol a házasságkötés után történik meg ez a fordulat.  Van, akinek hosszabb időt igényel, nem érdemes erőltetni, elvárássá tenni. A két fél nem biztos, hogy egy időben érik meg rá. Érdemes megfigyelni, hogy a házasságkötés előtt a szülők hogyan folynak bele az esküvő előkészítésébe. Látlelet. A szülőknek valós veszteségélményeik vannak, és van egy olyan „utolsó dobás” élményük. Utoljára még úgy érzik, hogy ők vannak a fedélzeten. Van egy sajátos dinamikája annak, hogy valami meg fog szűnni és át fog rendeződni. A családban a legtöbb konfliktus a határok mentén alakul ki.  A régi család felbomlik, az új kialakulóban van. Hogy hol vannak a határok, és ki mondja azt meg?  Nagyon izgalmas kérdés tud lenni az első közös karácsony kérdése is.  Érdemes megértőnek lennünk, kölcsönösen legyünk készek a komprumisszumra ezekben a kérdésekben.
Itt azonban nem erről van szó.  Az elköteleződéshez az is hozzá tartozik, hogy a titkaidat megőrzöm. Ez a hűségnek a része. Itt valószínűleg ez az elköteleződés sem morálisan, sem strukturálisan nem tudott teljesen végbe menni. Itt úgy tűnik, a közös külső világ megszületett, de a közös belső világ még nem tudott kialakulni, ott a származási családdal van meg a közös belső világ. Ha ez 40-45 évesen még fennáll, azt lehet rá mondani, hogy egy igen nehéz helyzet. Nem állítom, hogy mindig minden nehézségre, problémára, van megoldás.

4.    Feleségemmel a beszélgetéseink rendre játszmákká alakulnak. Ha akkor abbahagyom a beszélgetést, a párom a hallgatásomra is játszmát épít.
Ha valami nagyon játszmás lesz, annyira be tud dugulni a kommunikáció, hogy szükség van egy külső segítőre, aki rálát a játszmára, ha ezt mindketten el tudják fogadni. Ha nem fogadják ezt el, legalább valami méltányosság alapú megegyezésre juthatnak. Ha mindketten el tudják fogadni, hogy az játszma. Pl.: állapodjunk meg, hogy ha felismerjük, hogy megint elkezdődött, abbahagyjuk, vagy,  hogy kíméletesek leszünk egymással , vagy, hogy akkor kizárólag a jelen problémával foglalkozunk. John Gottman szerint előbb utóbb minden párkapcsolatban megoldhatatlan problémák alakulnak ki. Azok maradnak együtt, akik megtanulnak megoldhatatlan problémákkal együtt élni. Az biztos, hogy nagy segítség tud lenni, hogy legalább te nem viszed tovább a játszmát. azt tudod mondani, hogy legalább én kiszálltam, én nem vagyok benne. Ez nagyon nagy dolog, mert legalább te egy nagyobb szabadsághoz jutsz ezáltal.  Jó esetben még a rendszer is megváltozhat ennek hatására.  A játszmanyereség nagyon vonzó lehet, egészen a megszállottjaivá tudunk lenni.
További érdekes kérdések hangzottak el Erőss Zsolt eltűnésével kapcsolatban, tetteink morális pszichológiai aspektusának kettősségével kapcsolatban, a tökéletes pár kiválasztásával kapcsolatban, a spiritualitás és az önismeret egyensúlyával kapcsolatban is. Volt, aki a hangos szomszédra panaszkodott, egy hölgy pedig megkérdezte Feri atyától hogy el venné-e őt feleségül.  Feri atya ezekre adott válaszait, gondolatait érdemes meghallgatni a palferi.hu-n. A következő előadás szeptemberben lesz, amikor további kérdések kerülnek terítékre.