Fogalmunk sincs, hogyan működik a gyerek

Mindenki volt gyerek, mindenkinek voltak szülei, vagy ha nem, hát valamiféle szülőpótlékai. Valamennyiünk életét, személyiségét alapvetően meghatározza, milyen családban nőttünk fel. Freud óta azt is tudjuk, hogy felnőtt döntéseinket vagy ösztönösnek vélt reakcióinkat sokszor olyan tapasztalatok irányítják, amelyekre nem is emlékszünk. Persze a gyereknevelés olyan, mint a politika. Mindenki ért hozzá, de senki sem csinálja jól.

Hatalmas kitolás az emberrel, hogy képtelen visszaemlékezni élete legfontosabb, bizonyos értelemben legkreatívabb szakaszára (soha többé nem szívunk magunkba annyi tudást, mint ekkor), az első két-három évre.

A legtöbb felnőtt képtelen gyerekfejjel gondolkodni

Ha fel tudnánk idézni csecsemőkori félelmeinket, rácsodálkozásainkat, szorongásainkat, örömeinket, ha képesek lennénk újra meg újra szűz szemmel nézni a világra, semmi gondot nem okozna számunkra a gyereknevelés, hiszen pontosan értenénk a csecsemők és a kisgyerekek érzelmi, indulati reakcióit, kitöréseit, igényeit, szükségleteit. Ha így lenne, tévedhetetlenül tudnánk, mikor mire van szüksége.

Ezzel szemben a helyzet az, hogy a legtöbb felnőtt számára komoly gondot okoz a gyermeki látószög megértése, figyelembe vétele, vagy akár csak puszta érzékelése is. Az elmúlt évszázadok során a gyerekkorra úgy tekintettek, mint a bárányhimlőre: kellemetlen, ezért a legjobb hamar túlesni rajta.

A jó gyerek ismérve az volt, hogy a lehető leghamarabb felnőtt. Nem beszélt feleslegesen, nem piszkította össze a ruháját, azt ette, amit kapott, ugrott az első szóra, és soha semmilyen körülmények között nem nyilvánította ki az akaratát. Tulajdonképpen úgy viselkedett, mint egy jól idomított kutya vagy kellően alázatos szolga.