„Gyere rózsám, béküljünk meg, egymásnak engedjünk meg”

Így kezdődik egy szép magyar népdal egyik strófája, és fontos az is, ahogyan folytatódik: „Mindig voltak, kik így jártak, mind megengedtek egymásnak.” Időtlen bölcsességet fogalmaznak meg ezek a sorok egyszerű nyelven. A kapcsolatoknak – tapasztalhatjuk nap mint nap – elkerülhetetlenül része a fájdalom és megbántottság.

Minél fontosabb, alapvetőbb egy kapcsolat, annál inkább nehéz és fájdalmas átélni a megbántottságot, az ezzel járó szenvedést. Hová tűnik ilyenkor az a közelség és összehangoltság, ami annyira egyértelmű és boldogító volt korábban? A boldogság ilyenkor nagyon sérülékenynek, illékonynak tűnik. Erős lehet a kísértés, hogy valamilyen pótlék formájában szerezzük vissza – pót-kapcsolat, pót-szer, pót-cselekvés.

De a népdal is figyelmeztet: a kapcsolat kiegyensúlyozása, és ezzel együtt a boldogság mélyebb megtapasztalása felé a valódi megbocsátáson keresztül vezet az út. Nem mintha ez könnyű lenne. Mert nehéz elkezdeni – valakinek, ki kell mondania „Gyere rózsám…”, és nehéz folytatni is – „egymásnak megengedni”. Megengedni abban az értelemben is, hogy lehet nehéz, megengedni úgy is, hogy elengedni saját megbántottságunkat és azt az érzést, hogy emiatt követelhetünk valamit a másiktól.

Ha „megengedjük” magunknak, kiléphetünk a megbántottságunk, és a mögöttük rejlő elvárásaink fogságából. Ettől igazi boldogság, ha meg tudunk őszintén bocsátani.

A kiengesztelődés lépései

Megbocsátani nem könnyű feladat. Nem elegendő annyit mondani, hogy „Lépjünk túl rajta!” vagy „Á, semmi gond.” Négy lépésen keresztül vezet hozzá az út:

A sérülés és a harag beismerése önmagamnak.

Minél mélyebb a sérülés, annál nehezebb lehet beismerni, de szembe kell nézzek vele: fáj, megbántott, valamit elvesztettem. Haragszom rá. Lehet, hogy mélyen és nagyon.

Döntés a megbocsátás mellett.

Mindezzel együtt (és nem ennek ellenére!) meg szeretnék neki bocsátani: szeretném elengedni a „tartozását”.

Annak elfogadása, hogy a másik is ember.

Nem mentegetem, nem bagatellizálom a helyzetet, hanem elfogadom, hogy ember. Ezért hibázhat, lehet tökéletlen, bűnös, sebzett – akárcsak én.

A kiengesztelődés cselekedetei.

Kifejezhetem felé, hogy fájt, de kifejezhetem azt is, hogy nincs többre igényem. Lemondok a bosszúról, a további elégtételről. Nem azt mondom, hogy „Megbocsátok, ha…/de…”, hanem megbocsátok és ha bocsánatot kér, elfogadom.

A cikk a Képmás családmagazin 2012. áprilisi számában jelent meg!