A gyerekek a jelenhedonizmusban élnek
Nem az a gyerek boldog, akivel csak jó dolgok történnek, a rosszakat pedig eltitkolják előle a szülei, hanem az, aki ismeri a saját életmeséjét, és a rossz dolgokat is megtanulja kezelni, és jóra fordítani. Hogyan segítsünk a gyerekünknek abban, hogy a saját életének mesehősévé váljon, hogy elhagyja a komfortzónáját, megküzdjön a belső sárkányokkal, segítséget tudjon kapni és adni, fel tudjon mászni a saját égig érő fájának a tetejére? Dr. Kádár Annamária mesepszichológus erről tartott előadást.
Egy családban nemcsak az a kérdés, hogy hogyan neveljünk boldog gyereket, hanem az is ugyanolyan fontos, hogy a felnőtteket is boldoggá tegye a szülőség. Ehhez perspektívát kell váltani, hogy a gyerek szemszögén keresztül tudjuk nézni a dolgokat.
A mese nem csak a népmesét és a kortársmesét jelenti, hanem a saját mesénket, élettörténetünket is: ahogy a világban benne vagyunk, ahogy meghúzzuk a saját határainkat, ahogyan döntünk, vagy nem döntünk, amilyen nevelési helyzeteket választunk, ahogy a világhoz viszonyulunk – ez mind a saját történetünk. Ezeket a dolgokat gesztusokkal, attitűdökkel is folyamatosan elmondjuk magunkról, a gyerek pedig észleli ezeket, és levonja belőlük a megfelelő következtetéseket.
A boldogság nem azt jelenti, hogy megérkezünk egy állapotba, és ott maradunk életünk végéig, hanem a küzdelmet, a megpróbáltatásokat, az erőforrásokat, és a hitet jelenti, ami végig, az utolsó pontig ott van velünk. A kérdés az, hogy hogyan tudjuk odaadni a gyereknek hamuba sült pogácsaként ezt a hitet, hogy sikerülni fog, hogy jó vége lesz a dolognak? Nem mindegy, hogy szülőként hogyan indítjuk útnak, mit mondogatunk a gyereknek: a mi családunk olyan talpraesett, hogy nincs olyan helyzet, amiben ne vágnánk ki a rezet. Vagy azt, hogy szerencsétlenek vagyunk, és velünk mindig csak baj történik. Ezt a kódot, ha nem jól sikerül, évtizedek munkája lehet átírni.
Az első útravaló: a családtörténet
Az első hamuba sült pogácsa, amivel útnak indul az életben, mindenkinek a családtörténete. Az a gyerek, akinek van családtörténete, valószínűleg jobban helyt fog állni. Végeztek egy kutatást, és azt találták, hogy azoknak a gyerekeknek, akik többet tudtak a saját családjuk történetéről, sokkal nagyobb volt az önbecsülésük. A reziliencia az a képesség, hogy stresszhelyzetben, konfliktusok esetén mennyiben vagyunk képesek visszatérni saját magunkhoz. Aki többet tud a családjáról, sokkal rugalmasabb, sokkal hamarabb képes visszatérni a belső békéjéhez, derítették ki kutatások.
Az a gyerek, aki mögött van egy családtörténet, abban megszületik az intergenerációs én: nem egyedül vagyok a világban, hanem van mögöttem egy életmese. Ugyanakkor nem mindegy, hogy szülőként ezt hogy meséljük. Mesélhetjük ezt a narratívát úgy, hogy emelkedő legyen: szegények voltunk, de akkor nagy szerencse ért, vagy volt valakinek a családban egy nagy dobása, és azóta sikeresek vagyunk és köztiszteletnek örvendünk. Vagy mesélhetjük csökkenő narratívaként: valaha gazdagok és tekintélyesek voltunk, de a dédapád elkártyázta a családi vagyont, és azóta csak baj baj hátán jön. A harmadik pedig az oszcilláló narratíva, ami a legjobban hasonlít a népmesékhez: leégett a ház, de újjáépítettük, meghalt valaki, de jött valaki más. Ez utóbbi a hiteles narratíva.
Nem kell a fekete bárányokat kilúgozni, a negatív történeteket eltitkolni a gyerek elől, mert ezeket pozitív erőforrásként is lehet használni: például lehet belőlük tanulni, vagy amikor utólag már nevetni tudunk egy negatív történeten. Persze nem mindegy, hogy milyen korban mit mesélünk a gyereknek. A sztorikat a gyerek életkorához kell igazítani.
Saját életmesére márpedig szükség van
A családtörténeten túl minden gyerek kíváncsi a saját élettörténetére is, és ez nem véletlen, hiszen a saját életmesének az ismerete támogat az életben. A gyerekek szeretnek történeteket hallgatni arról, amikor édesanya-édesapa először rágondolt, a fantáziaképekről, hogy kiről, hogyan nevezték el, hogyan fogadták, hogy telt az első időszak.
Az első gyerek első évét általában tökéletesen ledokumentálják a szülők, egy halom lényegtelen információval együtt, aztán egy éves korban ez a történet véget ér. A második gyereknek általában már nincs babanaplója, vagy nem készült róluk annyi fotó, és ez valós sérelem akár 35-40 éves felnőtteknél is. Pedig egyszerű az oka: a szülőknek már nincs annyi kezük, amiben mindkét gyerek összes holmija, és még a fényképezőgép is elfér. Pedig milyen jó lenne, ha mindenkinek meglenne az élettörténete, mivel ez a legfontosabb erőforrás, ha baj történik!
Napló, album, szeretetbefőtt
Jó módszer, ha a szülő nekiáll naplózni, havonta egy leírást készíteni a gyerek hónapjáról, a rossz dolgokat sem elhallgatva. A legjobb, ha kézzel, tollal írja, mert azt nem lehet kitörölni, és érzelmi értéke is van. Vagy készít egy fotóalbumot a gyerek életmeséjéről, képekben. Ez egy hatalmas érték lesz, de nem 18 éves korában, amikor a gyerek megkapja, hanem később, amikor fontos mérföldkövekhez ér a saját életében. De lehet akár egy ládát is készíteni, amibe tárgyakat teszünk, lényeg, hogy adjunk nekik valami útravalót!
Mindent el lehet venni valakitől, de a történetét nem. A története mindenkivel együtt nő, és úgy lesz koherens, ha nem lúgozzuk ki: a jót is, a rosszat is tartalmazza, mindent, amin csak keresztülmentek.
A minőségi idő mennyiség nélkül nem sokat ér
Minden családban vannak traumák. Ha ezekkel együtt nő fel a gyerek, az erőssé teszi őt. A gyerekeknek van egy saját perspektívájuk, ezért be tudnak illeszteni a saját történetükbe minden negatív dolgot. Nem kell előttük titkolózni, sokkal könnyebbé tudjuk tenni a gyerekek életútját, ha megtanulnak megküzdeni a családból jövő sárkányokkal.
Esténként jó lenne ott ülni egy órát a gyerek ágya mellett, és mesélni, beszélgetni vele, lecsendesíteni körülötte a világot. Ez teremti meg a bizalmas gyerek-szülő kapcsolatot, amikor megbeszélik a legbanálisabb eseményeket is. Itt kezd kialakulni a gyerek élettörténeti narratívája. A mondókák, a rítusok a kiszámíthatóságot jelentik, ezek biztos kapaszkodók. De a rítus nem instant élmény, rá kell szánni az időt. Nem beszélhetünk boldog gyerekkorról, ha a minőségi időhöz nem társul mennyiségi idő. Ehhez időt kell szentelni az időnkből, gyorsítva nem fog menni.
Szerencsés, ha ebben a nagyszülő is szerepet vállal: levelet ír, időkapszulát készít, akár tanácsokat ad a saját nagyszülőségére. Senki sem hal meg teljesen, akinek tovább mesélik az élettörténetét, akár egy süti recept formájában.
Anyai szeretet, apai szeretet
Két típusú szeretetre van szüksége minden gyereknek, az egyik a feltétel nélküli elfogadás, a másik a feltételes. Az első, „az úgy szeretlek, ahogy vagy”, ezt nem kell kiérdemelni, és jó esetben az anyai szeretet szinonimája. Az önbecsülés szempontjából nagyon rossz, ha a gyereknek mindig teljesítenie kell ahhoz, hogy szerethető legyen, ezért nagyon fontos, hogy legyen valaki, aki mindenestül és feltétel nélkül szereti. A másik az apai szeretet. Ez kilendíti a gyereket a komfortzónájából, és segít, hogy kialakuljon az igényszint, és a teljesítményelvárások önmagával szemben.
(Fotók: Kaszás Tamás / Dívány)
