Halljuk meg a hiszti mögött a valódi szándékot!
Manapság, mikor egyre többen megkérdőjelezik a tekintélyelvű stílust, sokan kerülnek harapófogóba. Egyrészt, nem megfélemlítéssel és erővel szeretnének hatást gyakorolni, másrészt azt tapasztalják, hogy sokszor csak az erő vezet eredményre. A két-három-négy-öt éves gyereknek magyarázhat az ember, érvelhet, könyöröghet, nem biztos, hogy hatni fog vele. Csakhogy van más módszer is, ami szelíd, de célravezetőbb.
Manapság, mikor egyre többen megkérdőjelezik a tekintélyelvű stílust, sokan kerülnek harapófogóba. Egyrészt, nem megfélemlítéssel és erővel szeretnének hatást gyakorolni, másrészt azt tapasztalják, hogy sokszor csak az erő vezet eredményre. A két-három-négy-öt éves gyereknek magyarázhat az ember, érvelhet, könyöröghet, nem biztos, hogy hatni fog vele. Csakhogy van más módszer is, ami szelíd, de célravezetőbb.
hirdetés
hirdetés
Egy apa le akarta este fektetni a gyereket, aki hatalmas balhéban tört ki, amiért nem nézhet meg még egy videót. Az apa felháborodott, és azon pufogott, semmi sem elég ennek a kölyöknek, hiszen hazafelé úton a tableten már egy jó hosszút megnézhetett, sőt, még azt is megengedte neki, hogy otthon befejezze. Ráadásul előre mondta, hogy ez után jön a lefekvés.
Tehát ő, mint apa igazán rendes volt, a gyerek pedig önző, nincs benne belátás – gondolta. Eszkalálódott a konfliktus, üvöltöztek egymással, mindketten meg voltak sértve. Miután megnyugodott, legszívesebben elmagyarázta volna a gyereknek, miért fontos, hogy időben lefeküdjön, és hogy ne vigye túlzásba a videózást. De többször tapasztalta, hogyha indoklással akar hatni a gyerekre, ő csak duzzog, oda sem figyel, nem megy át az üzenet.
Aztán eszébe jutott az apának, hogy egyes kommunikációs módszerek, amiket munkahelyén, barátaival már gyakorolt, például a Marshall Rosenberg amerikai pszichológus által leírt „erőszakmentes kommunikáció” azt mondja, hogy akkor lesz őszinte a párbeszéd, és hatékony a konfliktusmegoldás, ha igyekszünk a belső szükségleteinket megfogalmazni, és a másikét is kihallani a szavaiból.
Ez sokszor nehéz lehet, ha a másik kritizál, követelőzik, szitkozódik. Hajlamosak vagyunk mind a felnőttekkel, mint a gyerekkel való beszélgetésben arra helyezni a hangsúlyt, miben változtasson a másik, és azzal érvelünk, hogy szerintünk mi helyes, mi jogos, kinek van igaza.
Igaza ugyebár csak az egyiknek lehet, de mindketten a saját igazukat érzékelik, mindketten azt várják, a másik végre lássa azt, amit ők, úgy, ahogy ők. Ha a „kinek van igaza” helyett arról kezdenek beszélni a felek, mit éreznek, és mi lenne a valós szükségletük, onnantól már egész könnyű megtalálni a megoldást, hiszen az különbözhet, megfér egymás mellett két ember eltérő igényekkel – csak meg kell próbálni összehangolni.
Mi a szükséglet, és mi nem?
A szükséglet valódi, belső igényt jelent, mint például, hogy figyelemre, elfogadásra, biztonságra van szükségem. Az nem számít szükségletnek, hogy „szükségem van rá, hogy vedd le a cipőd”. Ez kérés, de mögötte például a rend és harmónia iránti igény húzódhat meg. Ha a társunk megérti ezt, és azt, hogy nem az ő szekálása a cél, akkor nyitottabb lesz, hogy megoldást találjunk, mert már nem érzi, hogy támadjuk, mikor kérünk tőle valamit.
Kérdés, hogy ez működik-e gyereknevelésnél. Bizonyára sokakban felmerül, hogy érti ő a gyerek szükségletét, csak nemet kell mondania rá, és ezt a csemete nehezen fogadja el. Igazából sok helyzet van, amiben kiderül, a szülő csak hitte, hogy pontosan érti a poronty igényét, és ha egy kicsit alaposabban foglalkozik vele, kiderül, hogy pontatlan volt, amit gondolt.
Abban mindenképp hasznosak ezek a kommunikációs technikák, hogy tisztázzuk, pontosan ki mit szeretne, miért fontos ez neki, és ezzel jelentősen csökken a súrlódási felület.
Visszatérve az apára: félretéve sértettségét, nagy levegőt véve mondta a gyereknek, látja, hogy dühös, és megkérdezte, miért. A csemetéből ekkor kitört, hogy azért, mert volt egy másik videó, amit ő már előző nap is kért, és azt szerette volna most megnézni, de az apa nem is figyelt rá, azt pedig elfelejtette, hogy tegnap ezt kérte. Elkeseredetten panaszolta, hogy ő próbálta mondani, hogy miről van szó, de az apa nem is hallotta meg.
Az apának kinyílt a szeme: számára addig arról szólt a helyzet, hogy a gyerek azt akarja, hogy mindent megengedjen neki, és nem akar aludni menni. Így viszont már értette, hogy azt szerette volna, hogy jobban ráhangolódjon, a szükségletek szintjén úgy fogalmazhatnánk meg, figyelemre volt igénye, és ez leginkább akkor sérült, mikor az apa kivette a kezéből a tabletet, és a gyerek tiltakozására válaszul azt harsogta: „mondtam előre, hogy ez lesz az utolsó, ne erőszakoskodj!”.
Amikor ezt megértette, már könnyen megállapodtak, hogy másnap majd megnézheti. Triviálisan egyszerűnek tűnik, és tényleg egyszerű a megoldás legtöbbször, csakhogy nem eléggé figyelünk oda, hogy pontosan mit is szeretne a másik, és miért is azt kéri.
