Határtartás a családban – Pál Feri atya előadása

Nehéz egy gyerektől elvárni, hogy határokat tartson, ha a szülei sem tartják meg azokat. Arra csak az a szülő képes, aki maga is képes az önkontrollra, önfegyelemre. Amikor a szülőnek eljár a keze, hogy  „megmutassa hol lakik a magyarok istene!” az pont nem határtartás, hanem egy határnak a brutális átlépése.

Kedvenc példám, amikor egy szülő megveri a gyereket, mert az megverte a kisebb testvérét, azzal a jelszóval, hogy egy életre megtanulja, hogy a nagy nem verheti meg a kicsit. Pont nem ezt fogja megtanulni belőle, hanem az ellenkezőjét.

A jelenleg tárgyalt elégtelen önkontroll és önfegyelem séma, és az előző, azaz a grandiozitás, feljogosítottság séma szoros rokonságban állnak egymással, mivel van egy közös pontjuk, nevezetesen az elégtelen határtartás. A határtartás nem tévesztendő össze azzal, amikor a szülő előre figyelmezteti a gyerekét, hogy ha még egyszer kiabálsz, pofon váglak!  Majd amikor megteszi, elcsattan a pofon: tessék itt a határ! Nem erről beszélünk, hanem arról, hogy egy család összefüggésrendszerében hogyan válaszolunk a gyerek érzelmi szükségleteire, vagy hogyan teremtjük meg annak a világát, amiben ez az érzelmi szükséglet ki tud elégülni. Így alakulhat ki annak a lehetősége, hogy valaki képes legyen szabályozni saját magát, vagyis hogy reális kereteket kapjon az élethez. Ez egy nagyon összetett, sokrétű és árnyalt kérdés.  Itt is igaz, hogy megfelelő távolságból láthatunk csak rá egy problémára ahhoz, hogy valamilyen megoldás körvonalazódjon. minél közelebbről nézzük, annál kisebb részletet látunk, annál jobban beszippant a probléma, és annál lehetetlenebbnek tűnik a megoldás.

A család szerepe

Itt fontos szerepe van a családnak, a család funkcióiról már sokat beszéltünk, nézzünk ezek közül néhányat a határtartás szempontjából.

Információszűrés. Szakemberek szerint 2-3 éves korig egyáltalán nem kívánatos a TV nézés, de ha igazán jót akarnánk a gyerekeinknek, 6 éves korig nem néznének TV-t. Ha másért nem azért, mert a gyerek személyiségére nincsenek jó hatással a készen kapott külső képek. Ezen kívül a kutatások szerint a TV nézés passzívvá, motiválatlanná, elégedetlenné, pesszimistává tesz.

A család az önmagunkra vonatkozó információk megosztásának helye. A család visszajelzést, útmutatást ad, ezzel is mindig közvetít valamilyen határt. A család egyik mentálhigiénés funkciója a határtartás szempontjából már azzal is önmagától meg tud valósulni, ha a gyereknek van testvére. Ezért szívbemarkoló, amikor valaki azt mondja, a gyerekemnek mindent meg akarok adni, ezért nem lesz testvére. Mivel kettőnek nem tudnék neki „mindent”, gyakorlatilag a legfontosabbat nem kapja meg, amire valóban szüksége lenne. Segít az életfilozófia, a világkép spontán kialakulásában, akinek osztoznia kell egy testvérrel, már nehezen gondolja magáról, hogy ő a világ közepe.

A család eligazít és segít a problémák megoldásában. Ha beszűkülnék a problémámba, érezhetem, hogy valaki mellettem áll, esetleg eligazít a különböző megoldások lehetőségeiről.

A család a pihenés és a regenerálódás helye. Ehhez is tudni kell határokat húzni, hogy otthon elengedhessem magam: de jó itthon! Nem kell a szerepeimben lenni, megmutathatom a gyengeségemet is. 

Ahhoz, hogy egy családban megtanuljuk jó helyen a határokat megélni, fontos lenne, hogy legyenek generációs határok. A szülősítésről sokat beszéltem, az tulajdonképpen nem tudatosan egy generációs határátlépés. Sokszor kettő is. Amikor az apámnak az apja leszek, két generációt megyek felfelé, és tulajdonképpen saját magam nagyapja vagyok. (Némi zavart szokott előidézni, hogy hogyan legyek a saját magam nagypapája.) Akkor sem világosak a generációs határok, amikor az édesanyámnak vagyok a társa. Nem világos a család hierarchiája. Ahogy az életnek, úgy a családnak is van hierarchiája. Az élet egyszerre demokratikus és egyszerre hierarchikus szerkezetű. Ma nagyon szeretjük a demokratikus szerkezetet hangsúlyozni, azzal párhuzamban, hogy elvesztettük a határokat. De az életnek van hierarchikus jellege, pl azért, mert te többet éltél, mint én. Csak ezt nem szeretjük hangsúlyozni, mert azt gondoljuk, ha elfogadnánk az életnek ezen oldalát, az csak autoriter (tekintélyelvű) módon valósulhat meg. De ez nem így van. Sajnos nagyon kevés olyan ember van, aki egy családban az élet jogán valamilyen erős szerepben van, pl.  egy nagypapa, vagy egy édesapa  és nem él vissza a tekintélyével a többiek rovására. Ha képesek lennénk az erős szerepeinket a kisebbek, gyengébbek érdekében használni, világossá válna az élet hierarchikus szerkezetének áldásos jellege. Mert éppen az biztosítaná, hogy én lehessek gyerek, mert te vagy az apa. Nem azt jelenti, hogy az idősebb uralkodik a fiatalabb felett, és a kicsi el van taposva. Nem az autoritás hatalmi mámorát jelenti, hanem azt, hogy aki idősebb, tapasztaltabb, annak nagyobb a felelőssége, mivel a gyermek a saját felelősségének egy részét még nem képes hordozni, annak egy részét is a szülő hordozza. Nagyon megterhelő egy gyereknek, ha Túl sok felelősséget teszünk a vállára a sajátunkból.  Pl. amikor a nagylánynak az édesanyja legjobb barátnőjének kell lenni. Hát nem talál egy normális barátnőt magának? Tehát legyenek világosak a generációs határok. Persze ezek a határok rugalmasak, és tele vannak élettel, de legyenek világosak.

A család határai

A családnak is van határa. A család és a világ között is kell lenni egy rugalmas, de nyilvánvaló határnak, mégpedig a családtagok védelmében. Kifejezi, hogy ez a regenerálódás helye, itt vagyunk otthon, ide nem törhet be akárki. Itt úgy is lehetünk, ahogy odakint nem. De ez nem jelenti azt, hogy az „odakintet” démonizálni kell. Hogy csak itt vagy biztonságban fiam, mert odakint titánok küzdelme zajlik! Ha én például egy fiatalember vagyok, aki nem tud érzelmileg elszakadni az anyukájától (klasszikus eset, ebből aztán anyóskonfliktusok származnak bőségesen), ha nem jövök el otthonról, ez azt jelenti, hogy a családnak egyáltalán nincsen világos határa. Nem úgy van, hogy anyuci, apuci gyerekek és a tágabb családban a nagyszülők, hanem úgy, hogy ott van apa meg az anyukája, itt meg anya meg a gyerekek és megy a huza-vona. Akkor most hol van a család határa? Anya meg a gyerekek a család határa? De akkor az apa nincs benn a családban? Vagy akkor apa is bent van, de a nagymamával együtt? De akkor meg mi van a feleséggel? Zűrzavar van! Tehát ha érzelmileg el tudok jönni a származási családomtól, és a férjemnek, feleségemnek azt tudom mondani, hogy te vagy a legfontosabb nő/férfi az életemben, ebből adódik, hogy ott világossá válik a határ. Az is fájdalmas, amikor a szülők nincsenek jóban egymással, és kitalálják, hogy kinek ki a gyereke.  Ha nincs meg az egység, teljesen máshol lesznek a határok. (Feri atya itt személyes példáját is elmesélte édesanyjával kapcsolatban.)

Miért okoz sokaknak nehézséget a határtartás?

A határtartási nehézségek azért olyan nehezen megoldhatók, mert az érzelmeink és az érzéseink sem abba az irányba visznek minket, hogy jól tudnánk határokat meghúzni. Mert ha olyan közegben nőttünk fel, ahol vannak távlatok, összefüggések, az érzelmi szükségletek többé-kevésbé kielégülhetnek,  akkor a helyzetnek megfelelő érzések és érzelmek töltenek el és szinte akaratlanul is kialakul egy egészséges érzék, a megfelelő határtartásra. Tehát el tudok szakadni otthonról, tisztelni tudom az idősebbeket, a gyengébbet nem fogom bántani. De ha gyermekkorban kuszák voltak a határok, akkor ahhoz igazodva az érzéseim állandóan rossz határok felé fognak vinni.

Ha gyerekkoromban szerelmes vagyok anyába, de ő egyértelműen jelzi, hogy márpedig ilyen formában esélyem sincs apával szemben, mert ők ketten egy egység, lehet, hogy rosszul esik, lehet, hogy haragszom apámra, de egy életre megtanultam a határtartást, ráadásul a férfi nő témában. Ez nagyon jó alap. Viszont ha nem ilyen világosak a határok, ráadásul időnként változnak, átléphetők, pl. valamelyik szülőnek szeretője van, aztán válás, „anya már nem szereti apát, engem szeret” stb, azt tanulom, meg, hogy a határok simán átléphetők. Így aztán ezt felnőtt korban ismétlődik a minta. Felnőttként könnyen válik valakinek a szeretőjévé, aki ilyen tapasztalatokkal nőtt fel. Ezért legyünk óvatosak a moralizálással! Kérdezhetjük: „Hát nem látja, hogy az a férfi foglalt!?” vagy „Nem látja, hogy az a nő egy feleség?!” Nem látja, hogy hol van a határ? Valójában nem látja, mert ő abba nőtt bele, hogy ezek a határok kuszák, és könnyen átléphetők, vagy nincsenek is. Ezért nem szerencsés, ha egy problémát túl közelről nézünk, mert nem láthatunk rá a tágabb összefüggésekre, magára a rendszerre, amiben az jelentkezik. Ezért nem volna szabad nekünk, papoknak moralizálni. A moralizálás csak tovább ront a helyzeten. Mikor okoskodó felületes erkölcsösködésbe kezdünk, az még messzebb visz a valóságtól. Valódi morális intelligenciára van szükség. Az is egy érdekes összefüggés, hogy miközben a határtartással van rengeteg bonyodalmunk, közben a morális intelligencia rendkívül alacsony. A lelkiismeretvizsgálatnál is akkor tudunk valóban tisztán látni, ha nem csak a külső keretekhez (Tízparancsolat) mérjük magunkat, ami egy külső mérce, hanem a lelkiismeretünkhöz is, ami pedig egy belső mérce. A kettő együttesen lehet csak igazán hatékony.

Viktor Frankl mondta: „A három legpusztítóbb dolog az emberiség életében a kontrollálatlan szerelmi élet, a kontrollálatlan lelkiismeret, és a kontrollálatlan istenképzetek.”