Hatni egy tinire? Nem lehetetlen!

Egy kamasz agyát úgy képzelhetjük el, mint egy számítógép merevlemezét, amely tele van programokkal. Pont úgy működik. Néha annyi mindent futtatunk a merevlemezen, hogy a gép kapacitása nem bírja, és lefagy. A tinédzser gyerekünkkel is ez történik időnként: olyan sok inger éri egyszerre, hogy nem tudja őket feldolgozni.

Az is előfordulhat, hogy egyes programok nem kompatibilisek egymással. Ha egyszerre akarjuk őket futtatni, zavar keletkezik a rendszerben, a számítógép pedig furcsa dolgokat produkál, vagy leáll. Azok a „programok”, amelyeket a kamasz a környezetéből letölt az agyába, néha szintén összeférhetetlennek bizonyulnak egymással, és zavart, belső konfliktust okoznak benne.

A számítógépbe vírusok is kerülhetnek, amelyek megfertőzik a többi programot is. A gyermekünk is bármikor, bárhol összeszedhet valami „vírust”, amely az agya többi „mappáját” is megfertőzi. Ilyenkor szoktunk elcsodálkozni azon, hogy mi lehet vele. Annyira más értékrend jelenik meg a beszédében és a magatartásában, mint amire eddig tanítottuk… Hogy mi történt? Vírusfertőzést kapott a „merevlemeze”. Ilyenkor ki lehet cserélni, vagy meg lehet tisztítani a vírusoktól, és a masina újra jól működik. Vajon a serdülő gondolkodásmódját is meg lehet tisztítani? Nem olyan könnyen, mint a komputert, de igen. És ha sikerül, az érzelmei, indulatai is változni fognak.

Persze nem úgy lehet rá hatni, hogy azon nyomban nekiesünk, és elkezdjük belőle kigyomlálni a „gonoszt”! Lassú, de folyamatos előrehaladásra van szükség. A számítógép operációs rendszerét egy központi kis kütyü, a processzor vezérli: dekódolja az utasításokat, vezérli a műveletek elvégzéséhez szükséges belső adatforgalmat és a csatlakozó berendezések tevékenységét. Erre az okos, érzékeny, nagy hatalmú kis kütyüre kell hatnunk: a kamasz gyermekünk szívére.

Na már most, ha két korty kakaó között kijelenti, hogy az abortusz jó dolog, és minden teherbe esett lánynak el kellene végeztetnie, nem kell azonnal kétségbe esnünk, és nyomban kioktatnunk, hiszen így jó eséllyel csak még jobban fog ragaszkodni a saját álláspontjához. A kamasz időnként azért mond megbotránkoztató dolgokat, mert tényleg ki akar akasztani minket. Előre megfontolt szándékkal igyekszik heves reakciót kiváltani belőlünk. Próbára tesz bennünket. Ha valóban szeretnénk hatni a gondolkodásmódjára, értékrendjére, akkor inkább a következőket tartsuk szem előtt.

1. Várjuk meg, amíg ő kérdez!

Várjuk meg, hogy kíváncsi legyen a véleményünkre, hogy ő kérdezze meg tőlünk: „Te mit gondolsz erről?”, „Szerinted?”. Ezerszer jobb hatásfoka lesz annak, amit ilyenkor mondunk, mint amikor kéretlenül lenyomjuk a torkán a véleményünket.

Nehezen kezelhető kamaszok lovas terápiáján figyelhető meg egy tanulságos jelenség. A gyerekek felülnek a lóra, és már mennek is, miután megértették, mit kell csinálniuk ahhoz, hogy elinduljon, megálljon, vagy elkanyarodjon valamelyik irányba. Miközben jár velük a ló, összevissza döcögnek és csúszkálnak a hátán, mert nem tudják, hogy kell biztonságosan megülni. Megérzik, hogy nem vonták irányításuk alá az állatot. A legtöbb gyerek megvárja, amíg egészen nyomorultul érzi magát rajta, és csak akkor kér segítséget. Igen ám, de ilyenkor sokkal jobban megfogadják az edző tanácsait! A kontrollvesztett állapot élménye és a szükséghelyzetben elfogadott segítség áttörést jelenthet egy-egy kamasz számára.

A családon belül is hasonló a helyzet. Várjunk – akkor is, ha előre tudjuk, milyen tanácsokra lesz szüksége. Álljunk ellen a kísértésnek, hogy folyton megmondjuk, mit csináljon. Ha nem tudunk leszokni a nyaggatásáról, felerősödik benne a vágy, hogy hagyjuk békén, és nem hozzánk fog fordulni a kérdéseivel.

2. Töltsünk elég időt együtt!

Ha hatni szeretnénk a kamaszunk gondolkodására, előbb meg kell értenünk egymást. Időt kell töltenünk együtt, mégpedig lehetőleg rendszeresen és házon kívül ahhoz, hogy a kapcsolatunk baráti oldala kifejlődhessen. Menjünk el például moziba kettesben! Nem jutalmul, mintha ezzel kegyet gyakorolnánk, hanem csak úgy, mert szeretünk együtt lenni. Utána üljünk be egy teázóba, és kérdezzük meg, mi a véleménye a filmről. Az ilyen beszélgetések a nyíltabb, természetesebb kommunikáció felé mozdítják a viszonyunkat. Ha rendszeressé válnak ezek az alkalmak, akkor fokozatosan megismerjük egymás igazi lényét is – nem csak mint szülő a gyereket és gyerek a szülőt. A kamaszunk így lassan meglátja bennünk az embert, akinek van érdeklődési köre, vannak eddig sosem hallott gondolatai, és akivel élvezet eltölteni egy kis időt. Ekkor lesz nyitottabb az irányunkba, és ekkor fog hatni rá, amit mondunk.

De fontos, hogy ne térjünk vissza a kioktató szülő szerepébe! Beszélgetés címén ne tartsunk prédikációt a film erkölcsi tanulságairól! Ne csak úgy csináljunk, mintha érdekelne, mi mindent gondol gyermekünk, hogy aztán egy óvatlan pillanatban majd jól ráönthessük a lelki fröccsöt, különben az egész akció többet árt, mint használ. Ha közel engedjük őt magunkhoz, hogy aztán közvetlen közelről támadjuk le, úgy fogja érezni, hogy visszaéltünk a bizalmával, és gondosan ügyelni fog rá, hogy többet ne kerüljön ilyen helyzetbe.

3. Tartsuk fontosabbnak magunknál!

Mindig megdöbbent, amikor egy kamasz arról számol be, hogy otthon soha nem beszélgetnek vele olyasmiről, ami őt igazán érdekli. Legyünk őszintén kíváncsiak arra, hogy mik foglalkoztatják a gyerekünket, és hagyjuk őt mesélni! Reagáljunk úgy, hogy legyen kedve beszélni, kérdezni, akkor is, ha épp nem a legjobbkor hozakodik elő valamivel. Sokat segíthetnek az ilyesféle mondatok:„Hogy is történt, amikor…?”, „Mit is éreztél akkor…?”, „Az tényleg ijesztő lehetett!”.

Tegyünk fel neki kérdéseket! Ne számon kérőeket és vészjóslóakat, hanem olyanokat, amelyek segítenek neki magáról beszélni, amelyekből tudja, hogy tényleg érdekel minket az, hogy mi van vele, és mit érez. Ne feledjük: „Egy csipetnyi megelőzés többet ér, mint a betegségre szedett bármennyi gyógyszer.” (Benjamin Franklin)

Megjelent a Family magazin 2014/4. számában