Hogyan legyünk jóban önmagunkkal?

Önökkel is előfordul, hogy amikor szeretnének kicsit „jó fejnek” tűnni, hülyét csinálnak magukból, vagy úgy viselkednek, mint elefánt a porcelánboltban? Például amikor igyekeznek viccesek lenni egy szimpatikusnak tűnő valaki előtt, ám a próbálkozásaikra csak egy kérdő tekintet a válasz. Vagy amikor kiderül, hogy sikerült beletrafálni az illető lelkébe egy teljesen ártalmatlannak látszó, hétköznapi témával…

Mondjuk, megjegyzik az edzésen az egyik „öreg rókának”, miközben még csak újoncok, hogy „Látom, te is szerzel lila foltokat rendesen!”. Erre kiderül, hogy veri a férje. Vagy egyszerűen csak értágulatai vannak, amiről nem szeretne társalogni…

Megfigyeltem, hogy rendszerint olyan esetekben kerülök hasonló szituációkba, amikor a másik felet „erősebbnek” érzem magamnál. Mert mondjuk, vehemensebb, rámenősebb, határozottabb, vagy azon a területen, amely mentén kapcsolódunk, ő a rutinosabb. Úgy is mondhatnám: amikor híjával vagyok az önbizalomnak.

Én olyan béna vagyok…

Az önbizalom egyrészt abból ered, hogy elfogadjuk magunkat, másrészt abból, hogy érezzük: képesek vagyunk valamire, meg tudunk felelni az elvárásoknak. Ehhez reális énképre, helyes önértékelésre van szükség. Ennek alakulását – az otthonról hozott mintákon, tapasztalatokon kívül – jelentősen befolyásolják a sikereink, kudarcaink is. Hol helyezzük el magunkat? Milyen kép él bennünk saját magunkról?

Egyszer valamelyik iskolában, ahova jártam, az egyik előadó kérte, hogy írjuk le, szerintünk mások milyennek látnak bennünket. Nagyon érdekes eredmények születtek! Sok esetben rá sem lehetett ismerni a saját leírása alapján az adott személyre.

Az emberek túlnyomó többsége kisebbrendűségi problémákkal küzd. Mi lehet ennek a hátterében? Sok más egyéb mellett például az alábbi tényezők:

1. Örökös negatív kritika

Ha a közvetlen környezet állandóan negatív kritikákkal illeti az embert. Például ha egy szülőtől folyton azt hallja a gyereke, hogy te ehhez hülye vagy, úgysem lesz belőled semmi, börtönben fogod végezni… Valószínűleg aki ilyet mond, nem gondolja komolyan, ám a szavaival tulajdonképpen „megátkozza” azt, akit szeret.

2. Felnagyított hibák, gyengeségek

Általános és középiskolás koromban elkönyveltem, hogy béna vagyok matekból. A középiskola második osztályának végén meg is buktam, pótvizsgáznom kellett. Azon a nyáron egy hónapig jártam egy hihetetlenül jópofa matektanárhoz, és a segítségével megértettem azt, ami korában kínainak tűnt. Simán pótvizsgáztam, aztán enyém lett a második legjobb matekérettségi. Nem igaz, hogy nem ment nekem, csak elhittem magamról. Nagy hiba volt.

3. Edzetlen memória

Sokaknak komoly problémát okoz, hogy gyenge az emlékezőtehetségük. Ez nem csupán a tanulásban, hanem később a munkahelyen is szülhet nehézségeket: például hogy az illető elfelejti a neveket és az arcokat, ami egy üzleti tárgyaláson nem túl szerencsés… Ne nyugodjunk ebbe bele! Számtalan jó módszer, fogás van a memória fejlesztésére.

4. Irreális összehasonlítások

Nem szerencsés, ha a saját rossz tulajdonságunkat/gyengeségünket más legjobb tulajdonságához mérjük. Például szégyelljük magunkat, hogy nyolc év angoltanulás után sem jutottunk el a folyékonyan beszélő szintre, pedig arra még egy hároméves angol kisgyerek is simán képes. Vagy ha a külsőnket a média által preferált és hirdetett trendekhez viszonyítjuk. Teljesen feleslegesen gyötörjük magunkat vele! Fogadjuk el, hogy nem lehet mindenki Angelina Jolie – igaz, én nem is cserélnék vele.

5. Perfekcionizmus

Komoly önbizalom-romboló tényező, ha örökké a tökéletesre törekszünk. Törvényszerű, hogy így sosem leszünk elégedettek, hiszen mindig úgy érezzük, hogy lehetnénk még jobbak is.

Bocs, hogy élek

Az alacsony önértékelés különféle viselkedésformákban érhető tetten. Van, aki kifejezettenfelsőbbrendűnek mutatja magát: éppen azért, mert bizonytalan, folyton be akarja bizonyítani, hogy ő az erősebb. Más az alsóbbrendű szerepet választja, a „bocs, hogy élek” hozzáállást: mindenkinél bénábbnak, ügyetlenebbnek, szerencsétlenebbnek látja magát. Vagy igyekszik elsajátítani olyan emberek tulajdonságait, akiket példaképnek tekint; felveszi a gesztusaikat, hanghordozásukat, még a poénjaikat is – de mindig nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem az ő kabátja.

Kiegyensúlyozottnak az tekinthető, aki tisztában van az értékeivel és a gyengeségeivel is. Tudja, hogy nem tökéletes, de azt is, hogy mások sem azok. Nem fél mások sikereitől, tudja, hogy vannak olyan dolgok, amelyekben ő is sikeres lehet.

Gyenge énképre utalnak a következő tulajdonságok is:

• ha túlzottan kritikusak vagyunk másokkal, vagy féltékeny a természetünk;
• ha nehezen viseljük mások jókedvét, mert úgy érezzük, biztosan rajtunk nevetnek;
• ha bármilyen bírálaton vérig sértődünk, és sosem vagyunk képesek önmagunkon nevetni;
• ha egyedül maradunk, és tétlenségre kényszerülünk, akkor általában feszengünk, nem tudunk mit kezdeni magunkkal;
• ha leépül a motivációnk, és folyton úgy érezzük, hogy „nekem úgysem sikerül”;
• ha nem tudunk nemet mondani, folyton meghunyászkodunk mások előtt, és lábtörlővé válunk;
• ha szülőként nem merjük megfegyelmezni a gyerekünket;
• ha sosem kezdeményezünk, mert félünk a visszautasítástól;
• ha vezető pozícióba kerülünk, akkor nem válunk be, mert vagy túlságosan a munkatársaink kedvében akarunk járni, ezért nem kérjük számon a feladataikat, vagy úgy gondoljuk, hogy nekünk kell mindenkinél okosabbnak látszanunk;
• ha mindenáron meg akarunk felelni a feletteseinknek, ezért túl sokszor zavarjuk őket mindenféle csip-csup ügyekkel; nem merünk önálló döntéseket hozni, mert félünk, hogy hibázunk;
• ha felelőtlen cselekedetekre és felelőtlen kapcsolatokra adjuk a fejünket.

7 tanács a pozitív énképért

A jó hír az, hogy megfelelő hozzáállással sokat fejleszthetünk önértékelésünkön. Van pár dolog, amelyet az ember saját maga is megtehet ezért, nem kell egyből pszichológushoz rohanni. Sok esetben elég – vagy legalábbis elindítja a pozitív folyamatot –, ha a viselkedésünkön változtatunk. Íme, néhány fontos pont:

1. Adjunk magunkra!

Négy gyerekem van, az életemből körülbelül kilenc év úgy telt el, hogy vagy babát vártam, vagy szoptattam, de legalábbis kisgyerek(ek) után futkostam. Ezt csak azért mondom, mert tisztában vagyok vele, milyen fizikai, szellemi, lelki terheket ró ez egy anyára, aki ugyanakkor nő is, feleség is, akivel szemben vannak más elvárások, nemcsak az, hogy a gyermekei szükségleteit kielégítse. Nincs mese: rá kell szánni az időt, a pénzt, és el kell menni fodrászhoz, kozmetikushoz. Szintén nagyon fontos, hogy mindig rendesen felöltözzünk, még akkor is, ha csak a sarki kisboltba ugrunk át. Amikor az utolsó gyerek is megszületett, különösen elkezdtem figyelni erre; el akartam kerülni, hogy azért nézzék el nekem, hogy csapzott vagyok és lompos, mert négy gyerekem van. Azt is tapasztaltam, hogy a sikeres fogyókúra – az, hogy újra beleférek a régi ruháimba – micsoda doppingszer. Egy új ruha meg egyenesen csodákat tesz. Annyira jólesnek az ember lelkének a dicséretek…

2. Tanuljunk a sikeres emberektől!

Mások történeteiből mindig sokat tanulhatunk. Olvassunk sikeres emberekről, emberektől, vagy nézzük ilyen témájú filmeket! Nekem például legutóbb az egyik ilyen inspiráló élményem a Julie és Julia című film volt.

3. Mosoly és hála

Néhány évvel ezelőtt elég nehéz időszakon mentem keresztül. A férjem korábban jól menő cége szinte teljesen leállt, a vállalkozókat egyre inkább ellehetetlenítő sok ostoba rendelet, szabályozás miatt folyton a külföldre költözés gondolata járt a fejünkben. Rengeteget beszélgettünk arról, hogy melyik országban lenne érdemes megpróbálnunk, hiszen több olyan alternatíva is mutatkozott, ahol még a családtámogatás összegéből is meg tudtunk volna élni. (Persze nem erre építettünk, csak az volt a döbbenetes, hogy van ilyen hely.) Nos, ez a folytonos elvágyódás azt eredményezte, hogy rosszul éreztem magam a bőrömben, nem szerettem a várost, ahol élünk, és ezt az országot sem. Folyamatosan dühített, hogy úgy éreztem: a politikusok arra játszanak, hogy aki kicsit is tehetséges, és nem simul bele ebbe az őrült rendszerbe, ahol adó címén lassan mindenét elveszik, az menjen külföldre. Aztán egyszer csak időnként ájulásszerű érzés tört rám teljesen váratlanul. Előfordult, hogy éppen boltban voltam, és azt éreztem, hogy ha nem jutok ki gyorsan, ott esem össze a sorok között. Beszélgettem erről valakivel, és arra hívta fel a figyelmemet, hogy tulajdonképpen a pánikbetegség tüneteit produkálom.

Ez megdöbbentett. Egyúttal arra is késztetett, hogy valamit változtassak. Simone Weil sokat idézett mondata szíven ütött: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” Lehet dolgozni azon, hogy szeressük a környezetünket. Elkezdtem ennek az országnak, a városomnak a jó oldalát, a szépségeit keresni. Tudatosítottam magamban, hogy rengeteg dologért lehetek hálás: egészségesek vagyunk, van négy szép gyerekünk, jó házasságunk, szép otthonunk, kényelmes autónk, ruháink, tudunk mit enni…

A másik pedig, hogy mosolyt erőltettem az arcomra. Azt vettem észre ugyanis, hogy a rengeteg belső vívódás kiült rá, és egyszer, amikor megláttam magam a visszapillantó tükörben, elszörnyedtem. Mint valami gyomorbajos, úgy néztem ki. Szóval mosolyogni kezdtem, bár eleinte igen nehezen ment, és szörnyen erőltetettnek gondoltam, de ha a tükörben ellenőriztem, azt láttam: amit túlzott vigyornak éreztem, az volt a normális. Mosolyogva mentem tehát az utcán, a szembejövők meg visszamosolyogtak, és én szépen rászoktam. Újra megszerettem a városom, és már annak is örülök, hogy itt vagyunk otthon.

4. Segítsünk másokon!

Milyen felemelő érzés, amikor észrevesszük, hogy valaki valamiben szükséget szenved, és segíteni tudunk rajta! Elégedettséggel tölti el az embert: megtettem, amit tehettem. Örömöt szereztem valaki másnak. Ezért is mondják, hogy jobb adni, mint kapni.Ne csak pénzre gondoljunk: van, akinek azzal teszünk jót, ha meghallgatjuk, és van, akinek pontosan azok a ruhák jönnének jól, amelyek nekünk már amúgy sem kellenek… Felajánlhatjuk a szomszédasszonynak, hogy szívesen vigyázunk a gyerekeire pár órát, sírni fog a meghatottságtól, mert lehet, hogy pont erre vágyik: egy kis magányra.

Ahogyan a Biblia mondja: „Van olyan, aki bőven adakozik, és annál inkább gazdagodik; és aki megtartóztatja a járandóságot, de ugyan szűkölködik. A mással jóltevő ember megkövéredik; és aki mást felüdít, maga is üdül.” (Példabeszédek könyve 11,24–25; Károli-fordítás) Örök elv ez, és nemcsak arra vonatkozik, hogy az adományozó pozitív érzelmekkel gazdagodik: magam is számtalanszor tapasztaltam, hogy ha én figyelek másokra, mindig lesz valaki, aki énrám is figyel.

5. Jó társaságba járjunk!

Meg kell válogatnunk a barátainkat. Aki elégedetlenkedő, zúgolódó, nyafogó emberek társaságában mozog, maga is olyanná lesz. A gondolkodásmódunk, a viselkedésünk és a jellemvonásaink a környezetünkben levőkhöz igazodnak. Igyekezzünk olyan személyek társaságát keresni, akik pozitív hatást gyakorolnak ránk!

6. Jót gondoljunk magunkról!

Ugyanúgy, ahogy a környezetünkről, magunkról is gondolkodjunk pozitívan! Ne mondogassuk, ha elrontunk valamit, hogy „hú, de hülye vagyok”, vagy hogy milyen ügyetlen, szerencsétlen, kétbalkezes… Inkább kezdjünk el olyasmiket ismételgetni, hogy nem baj, máskor sikerülni fog, akkor is ügyes vagyok, meg tudom csinálni, nem adom fel, van hozzá tehetségem. A siker belülről indul el kifelé.

7. Ne irigykedjünk másokra!

Az irigység nem visz előre, hanem visszahúz. Ha tudunk örülni mások sikereinek, az inspirálhat minket is: úgy érezhetjük, hogy mi magunk is elérhetjük, amit ők. Gratuláljunk annak, aki valamilyen területen sikeres lett, és kérdezzük meg tőle, hogyan csinálta –sokat lehet tanulni az ilyen emberektől.

(A cikk megjelent a Family magazin 2013/3. számában.)
Illusztrációs kép: családháló.hu – Ancsin Gábor