Hogyan segítsük a szorongó tinit?

A kamasz szóról a közvélekedésben a vagányságra, sőt, akár a gátlástalanságra asszociálnak. Ez egyoldalú kép, hiszen a tizenéves kor egyúttal annak is az időszaka, hogy az ember komoly félelmekkel, aggodalmakkal megküzdjön. Sok új kihívást állít a fiatal elé ez az életciklus, és mindenkiben felmerül: „meg tudok-e ezeknek felelni”. Közben változik az ember teste, ki kell harcolni az önállóságát, növekednek a terhek az iskolában, és nyomasztó feladatként ott a felvételi.

Ha mindez még nem lenne elég, már fontosabb a kortársak véleménye, az ő elismerésüket már nem pótolhatja a család, tehát az is vérre menő kérdés, hogy a közösségében elfogadják, elismerik-e. Mindeközben tudható, hogy végül valahogyan el kellene oda jutni, hogy megszülessen egy felnőtt, aki saját lábán áll, aki ért valamihez, el tudja tartani magát, intézi az ügyeit, és nem utolsó sorban társkapcsolatot is képes kialakítani, megőrizni.

A fentiek alapján nem csoda, ha azt mondjuk: minden kamasznak meg kell valahogy küzdenie a szorongás démonjaival. Csak a mérték különbözik. Vannak tényezők, amik adottak, amiket nem, vagy csak részben befolyásolhat a szülő. Ilyen a gyerek hajlama a szorongásra. Csak részben hatunk arra, milyen az osztály, a tanárok, a családi háttér (amiből nyilván minden szülő az ideálisat akarja biztosítani, de ha épp akkor vannak válófélben, ha komoly betegség vagy anyagi probléma merül fel, a gyerek sem mentesül ennek lelki hatásaitól). Amire hatunk, az az, hogy hogyan kommunikálunk a gyerekkel, miben segítünk neki, miben hagyjuk magára, egyáltalán, észrevesszük-e, hogy valami nehéz neki.

Mint oly’ sokszor, megint a kommunikáció, a párbeszéd szükségességén van a hangsúly. Magától a gyerektől lehet megtudni, hogy érzi magát, nyomasztja-e valami. A nem hibáztató hozzáállás sokat segít abban, hogy őszintén elmondja, mi a helyzet. Van szülő, aki észre sem veszi, hogy burkoltan hibáztatja a gyereket, de a mondatai, például, hogy „de miért nem kértél segítséget a tanárnőtől?” ezt sugallják. Számára ez arról szól, hogy a szülő szerint lett volna egy pofonegyszerű megoldás, amit ő elmulasztott. Holott jó oka volt, hogy nem kért segítséget: nem akart nyámnyilának látszani a többiek szemében. Tehát, ha a szülő úgy beszélget a gyerekkel, hogy elfogadja, számára mások a prioritások, és neki más számít járható útnak, mint az egy generációval idősebb felnőttnek, akkor a gyerek is könnyebben meg fog nyílni.

Aztán előfordul, hogy a szülő szándékán kívül bagatellizálja a gyerek problémáját. Elmosolyodik, legyint, mondván, „jaj, hát csak ez a baj, hogy nem megy veled randizni Bözsi, ha tudnád, felnőtt korodban sokkal komolyabb kérdések lesznek majd”. Holott attól, hogy az idősebbeknek is megvan a maguk baja, a gyereké nem lesz kisebb: neki azt és akkor kell megoldania.

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!