Hogyan tanuljak meg határokat tartani? – Pál Feri atya előadása

Értelemszerűen a grandiozitás, följogosítottság sémával kapcsolatban ez sokaknak egy nagyon természetes kérdése. Hiszen aki följogosítottság sémával él, ő átlép minden határon, de van partnere, aki ezt hagyja. Tehát tulajdonképpen sem ő, sem a társa, vagy a családtagok nem tanulják meg megfelelően a határtartást. A gyors válaszom az, hogy „Tartsuk őket.”

De hol is vannak azok a határok?

Aki azt kérdezi, hogyan kell határt tartani, már érzékeli a határt. Már nagy esélye van, hogy meg is tartsa azokat.  A többségnek inkább az a nehézség, hogy nem is érzékeli a határt, vagy nem ott, ahol az reális volna. Amikor kicsi gyerekek vagyunk, ott van anya, meg apa, aki ráhangolódik a szükségleteinkre. Mi történik ilyenkor?  Egyrészt ahogy megfelelő módon kielégülnek a szükségleteink, ez lehetőséget nyújt arra, hogy magunkat egyre inkább megéljük. Ahogyan tükröződünk a másokkal való kapcsolatunkban, megtanuljuk magunkat látni, a testünket, a testünk határait megtanuljuk. Kialakul az énünk, az énünknek a határai. Ez így jó is lenne, csakhogy minden szülő többé-kevésbé sérült. Minél sérültebb egy szülő, annál kevésbé van ideje, energiája, adottsága, személyiségének mindenféle tehetsége arra, hogy énrám hangolódjon, végigkísérjen engem bizonyos folyamatokban.

Visszatükrözzön engem, megnyugtasson engem. Ha egy szülő sebzett, elsősorban saját magával fog foglalkozni, hiszen úgy éli meg az életet, hogy neki mindig életben kell maradni. De a helyzet ennél még jóval árnyaltabb. Vagyis, hogy ő miközben a saját szükségleteivel törődik, a hiányai miatt, a saját gyereke kerül abba a szerepbe, hogy az ő szükségleteit betöltse.  Vagyis megfordul valami. Nem a szülő hangolódik elsősorban a gyerekére, hanem azt mondja „Jaj de jó! Itt van, ő az én életem értelme.” Az rendben van, ha egy szülő gyermeke születése után abban, hogy a gyermekéért cselekszik, meg tudja látni az élete értelmét. Egész más, ha azt mondja: „Ő az életem értelme.” Ez nagy különbség.

Ha sérülten érkezik a szülő a szülői szerepbe, akkor túl sok a hiánya, betöltetlen szükséglete, ezért a gyerekét fogja használni a saját szükségletei betöltésére. Akarva, akaratlanul így fog történni. És hogy válaszol erre a gyerek? Miután a gyerek kiszolgáltatott, ezért számára ez természetes lesz, és elkezd ráhangolódni a saját szüleinek a szükségleteire. Már csak azért is, mert egy kiszolgáltatott lény. Hát, ha anya, apa nincsen jól, akkor az egészen konkrétan és közvetlenül fogja őt érinteni. Nem teheti meg, nem engedheti meg magának, hogy anya és apa ne legyenek jól, mert akkor az ő szükségleteit nem fogják kielégíteni. Ezért a gyerek elkezd a természetesnél sokkal nagyobb mértékben a szülei szükségleteire hangolódni. Vagyis akkor is a szülei szükségleteire, hiányaira, vágyaira, jelzéseire fog hangolódni, amikor ott annak lenne az ideje, hogy ezt a szülei tegyék meg ővele. Ennek azonban következményei vannak:

Az egyik. Szép lassan a szüleim szükségletei, miután azonosulok velük, hogy el ne veszítsem a szeretetüket, gondoskodásukat, elkezdenek belsővé válni. Nem a saját szükségleteim kerülnek nyilvánvalóan kifejezésre, hanem s szüleim szükségleteivel azonosulok. Majd pedig a szüleim szükségleteit elkezdem úgy észlelni, mint a sajátomat. Akkor már azt élem meg, hogy türelmesnek kell lenni. Hogy a türelem egy nagyon fontos dolog, és megtanulok türelmesnek lenni, ha jól csinálom, megdicsérnek, még meg is erősítenek benne. Tehát nem csak, hogy ráhangolódok a szüleim szükségleteire, hanem azokat belsővé is teszem. Az egész személyiségemet elkezdem az alapján formálni, hogy a szüleimnek milyen szükségletei vannak. A saját személyiségemen pontosan ezeket a részeket munkálom ki, nem pedig mindazokat, amik az én természetes személyiségfejlődésemmel egy kapcsolat összefüggésében meg kellene, hogy jelenjenek. De milyen árat kell fizetnem ezért? Ennek ugyanis ára van.

Mégpedig az, hogy a saját szükségleteimtől kell eltávolodnom. Ott vagyok 5-6-7-8 évesen, és már ipari méretekben tanultam meg ráhangolódni mások szükségleteire. De azokat belsővé tettem, ezért azokra úgy tekintek, mintha a saját szükségleteim lennének. Felnőtt korban aztán ezért nehéz határt tartani. Bent vagyok a saját családomban, férjemmel, feleségemmel, aztán a gyerekekkel, saját szüleimmel. Csak nem érzékelem közben, hogy hol vannak a határok. Mert a saját szükségleteimet nem tudom elérni, nem is tudom, hol vannak. Pl ha én egy nárcisztikus férfi vagy nő társa vagyok, ugye ez a nárcisztikus ember folyamatosan rombolja a saját világát. De amikor egyszer megengedi magának, hogy rosszul legyen, rögtön együtt érzek vele, és így egy ideig még partner leszek játszmájában.  Vagyis itt belül egyáltalán nem is olyan könnyű meghúzni a határt, hogy hol vagyok én és hol vagy te, hogy mi az én szükségletem, és mi a tiéd. Tehát amikor a legtöbb embernek problémája van a határtartással, az nem azért történik, mert béna, hanem mert megtanulta, hogy sokkal inkább tartsa saját szükségletének azt, ami nem az övé, és ne tartsa sajátjának azt, ami meg az övé. Akkor hogyan tudna határokat jól megtartani? Tovább nehezíti a dolgunkat, hogy élmény szinten hogy sokkal jobban érzek együtt veled, mint magammal. Mert amit te képviselsz, azt sokkal inkább érzem a magaménak, mint amit én.

Sérültséggel másokért

De nem csak a problémára keressük a választ. A jó hírem az, hogy olyan is van, hogy a probléma a megoldás része. Vagyis nem csak akkor tudunk teljes emberi életet élni, ha az összes efféle problémánkra megtaláltuk a megoldást, kijavítottuk magunkat és most már „normálisak” lettünk. A szép az, hogy anélkül, hogy meggyógyulnánk és megváltoznánk, a probléma lehet a válasz, a megoldás része. De ez csak akkor lesz nekünk és másoknak jó, ha ezt valamennyire tudatossággal vagyunk képesek gyakorolni. Feri ezt saját példájával illusztrálta: ha már az élet úgy adta, hogy megtanultam türelmesnek lenni a saját szükségleteimmel szemben, a saját igényeim kifejezésével szemben, akkor választhatok egy olyan hivatást, amiben ez egy erény. 2-3 éves koromban már ipari módon űztem. Hát akkor miért ne használjam? Ez egy sérültség, de lehet mások javára használni.

A határtartás és a kölcsönösség összefüggése

Mikor egy kapcsolatban vagyok, akkor tudok partner lenni, és társ lenni, hogyha saját magamért tudok tenni. Ha tudom gyakorolni a kölcsönösséget, megtanultam az igazságosságot akkor lehet bennem bízni, lehet rám számítani. Meg kell tanulnom a kölcsönösséget. Az nem az önzés felé visz bennünket, hanem afelé, hogy társkapcsolatban tudjunk létezni. Egy kapcsolatban nagyon szomorú, hogyha nem tudok magamért tenni. Ha nem érzékelem magamat, hanem azonosulok veled, érted teszek, és csak szenvedek és várom, hogy te is tegyél értem. Te meg vagy teszel, vagy nem. Ezért nagyon értékes dolog az individualitásunkhoz eljutni. Nagyszerű dolog, hogy személyek vagyunk. Ez nagyon fontos. De nem csak önmagunkban és önmagunkért, hanem a kapcsolataink miatt. Ha én egy egészséges személy vagyok, rátaláltam önmagamra, akkor egy kapcsolatban nem kell mindent tőled várnom. És ez azért jó, mert néha nem tudsz megadni nekem fontos dolgokat, s akkor azt mondhatom: „Semmi baj. Attól mi még szeretjük egymást, hogy te is csak egy ember vagy, mint én. És ha te most nem tudod megadni, akkor én nem fogok kétségbe esni, nem foglak bántani, nem taposok át rajtad, hanem majd megadom magamnak. Hogyha te most nem tudsz engem megnyugtatni, majd megnyugtatom én magamat. Fogom a kispárnám, és azt mondom „Na, jól van.” Azért föl fogok tudni másnap reggel kelni. Tehát ezt a lépést, az önmagunkra találás lépését nem nagyon tudjuk kikerülni, ha társkapcsolatban akarunk létezni.

Végül a harmadik lépés, hogy kinőjük a csoport-világot. A mi csoportunk, a mi családunk, a mi közösségünk, a mi egyházunk. Egyszer csak túllátunk azon, hogy MI, vagy pedig felismerjük, hogy van nekünk olyan MI-nk, amibe mindenki beletartozik, hogy azt is tudjuk MI-nek tartani, hogy MI, az összes ember. Ez a következő lépés, amit nagyon fontos volna megtanulni, különben a csoportközi konfliktusok fölmorzsolnak minket. Ezért tehát határt tartani nagy művészet. Milyen sok minden kell hozzá! Tehát ha valakinek nem sikerül határt tartani, oda se neki, normális.