Kényes, sírós, félénk – vagy inkább szuperérzékeny?

Vannak olyan gyerekek, akik egészen apró jelenségekre is érzékeny műszerként, azonnal reagálnak. Sokan csak kényeskedésnek, úri huncutságnak tartják, mások nevelési hibának tudják be a furcsaságaikat. A pszichológusok azonban azt mondják róluk: ők a szuperérzékenyek.

„A virágboltban kiválasztott egy pici kaktuszt, és a zsebpénzéből fizette ki. Pár hét elteltével egyik reggel keservesen sírva álldogált a kis kaktusz előtt, amely láthatóan elég rossz bőrben volt, teljesen összeesett, lekonyult. Sajnos nem tudtuk megmenteni. Nem sokkal később a névnapján egy nagy karácsonyi kaktusszal leptük meg. Olyan boldog volt, hogy örömében sírva fakadt.”

„Nem szerette, ha áthúztam az ágyneműjét, nem akart aludni az újban. Néhány pólót kiválasztott, csak azokat volt hajlandó hordani, így folyton mosnom kellett. Evésnél a krumpli nem érhetett hozzá a húshoz, mert akkor már meg sem ette.”

„Harmadikos volt, amikor új iskolába került. A gyerekekkel sokáig nem beszélgetett, s ha rákérdeztünk, azt felelte, hogy még meg kell szoknia az új iskolát, ezért nem ér rá ilyesmivel foglalkozni.”

„Ha egy Móra Ferenc-novella volt feladva házi feladatnak, képtelen volt felolvasni anélkül, hogy ne sírja el magát. A legnehezebb az volt, amikor a Himnuszt kellett megtanulnia. Csak magában, hang nélkül tudta olvasni, tanulni az ilyen mély érzelmeket megmozgató műveket.”

A fenti példákkal saját és pszichológusi tevékenységem során találkoztam. Ilyen és ehhez hasonló tulajdonságokkal, viselkedésekkel írja le Elaine N. Aron a szuperérzékenységet mint személyiségvonást. A szerző könyvei már magyar nyelven is elérhetőek, ezekből megismerhetjük a többévnyi tudományos igényű kutatás eredményeit és a belőlük levont következtetéseket. A Szuperérzékeny gyerekek című kötet abban is segítségünkre lehet, hogy átgondoljuk az átlagnál érzékenyebb csemetékkel kapcsolatos eddigi feltevéseinket.

Mi is az a szuperérzékenység, és mitől alakul ki?

Úgy tűnik, hogy minden ötödik ember (vagyis a népesség 15-20%-a) fokozott érzékenységgel jön a világra. Az ilyen adottsággal születettek a külső környezetből érkező ingereket kevésbé tudják szűrni, figyelmen kívül hagyni, ráadásul erőteljesebben érzékelik őket, legyen szó zajokról, szagokról, tömegről vagy épp az emberek arcán tükröződő érzelmekről. Mindeközben a saját érzéseiket is nagyon mélyen megélik, a fájdalmakat is erősebbnek érzik, ezért rosszul is viselik. Az új helyzetekhez nehezen tudnak alkalmazkodni, vagy legalábbis hosszabb időre van szükségük ehhez. Akkor érzik jól magukat, ha az élet kiszámíthatóan zajlik körülöttük, ha nem érik őket különösebb meglepetések. A sok inger hatására ugyanis túltelítődhetnek, s ennek következtében könnyebben kibillennek az egyensúlyukból.

E. N. Aron kutatásai során kidolgozott egy kérdőívet, amelynek kitöltésével mindenki választ kaphat arra a kérdésre, hogy ő maga vagy a gyermeke a szuperérzékenyek csoportjába tartozik-e. (On-line formában megtalálható az alábbi linken: www.szupererzekenyek.hu.)

Milyen jellemzői vannak?

Már csecsemőkorban megfigyelhető, hogy ezek a gyerekek nehezebben nyugtathatók meg, és érzékenyebben reagálnak a legapróbb változásokra is. Nem szeretik az újfajta ízeket, ételeket, sőt azt sem, ha a különböző ételfajták keverednek.

Egyesek nem viselik el a szűk ruhaneműket, és gyakran panaszkodnak, ha a ruha anyaga vagy a benne lévő címke irritálja a bőrüket. Sokan közülük csak néhány megszokott ruhadarabot hajlandóak hordani, mert csak abban érzik jól magukat.

Gondot jelenthet számukra a közösségbe való beilleszkedés, a társas kapcsolatok kezelése. Minden kritikát, meg jegyzést magukra vesznek, miközben folyamatosan meg akarnak felelni az elvárásoknak. Néhány negatív tapasztalatot követően akár teljesen visszahúzódóvá is válhatnak. De ez korántsem törvényszerű! Arra is van példa, hogy valaki úgy próbálja kezelni az érzékenységét, hogy szándékosan átlépi a saját komfortzónáját, és szembemegy azokkal a helyzetekkel, amelyektől tart. Így fordulhat elő, hogy egy érzékeny, befelé forduló alkatú valakiből végül előadóművész vagy tanár lesz.

Mivel nagy beleélésre képesek, a szuperérzékeny emberek gyerekkoruktól kezdve élénken rezonálnak a különböző alkotások szépségére, mondanivalójára, és könnyen meghatódnak. Gyakran mélyen érinti őket a társadalmi igazságosság kérdése, az állatok (sőt akár a növények) szenvedése.

Valami baj van a gyerekemmel, vagy én tehetek róla?

A kívülállók sokszor úgy ítélik meg, mintha ezek a gyerekek neveletlenek vagy túlságosan elkényeztetettek lennének, de sokakban felmerülhet annak a gyanúja is, hogy valami nincs rendben velük. E. N. Aron szerint semmi okunk sincs arra, hogy abnormálisnak tekintsük őket (hiszen, mint említettük, minden ötödik emberre jellemzőek ezek a személyiségvonások), és az is biztos, hogy a furcsaságuk hátterében nem nevelési hibáról van szó. Mindamellett persze sok minden múlhat a szülők, nagyszülők, tanárok, barátok hozzáállásán is.

Egy szuperérzékeny gyermek szüleinek sok kihívással, nehézséggel kell megküzdeniük a nevelés során, és jó, ha tudjuk, hogy esetükben a szülői hatás hatványozottan érvényesül. Éppen ezért, ha sikereket érnek el, az örömük is még nagyobb lehet.

A legtöbb, amit az ilyen gyermekekért tehetünk, hogy elfogadjuk őket ezzel az adottságukkal együtt, és nem várjuk el, hogy mások legyenek, hogy megváltozzanak! Fontos, hogy észrevegyük, mennyi érték rejlik a személyiségükben! Ha megfelelő elfogadásban és támogatásban van részük, kiváló tudósokká, művészekké, tanítókká, szellemi vezetőkké vagy éppen lelkes környezetvédőkké válhatnak. Emellett különleges társak, rendkívüli szülők lehetnek, akik az élet megpróbáltatásaihoz és örömeihez, saját maguk és mások érzelmeihez egyaránt mély átéléssel viszonyulnak.

(A cikk megjelent a Family 2014/1. számában.)