Keresztények és a depresszió?!

Jó dolgunkban néha nem tudjuk, mi a bajunk. Látjuk a médiában a felcsillanó lehetőségeket. Összehasonlítjuk magunkat a celebekkel, és rögtön elégedetlenekké válunk a saját sorsunkkal.  Vagy csak egyszerűen gyengék vagyunk ahhoz, hogy értékeljük azt, amink van?

Egészen komoly krízishez vezethet ez az elégedetlenség, ha 35-45 éves korunk környékén rádöbbenünk arra, hogy a szebbik, fiatalabbik, életerősebb, lelkesebb, reményteljesebb részét már leéltük életünknek. Visszatekintünk eddigi sorsunkra, és hiányérzetünk támad. Igen, megteremtettük saját és családunk egzisztenciáját, megszültük a gyerekeinket, nagyjából felépítettük a karrierünket, kialakítottuk a számunkra megfelelő szociális közeget, egyszóval teljesítettük fiatal éveink feladatát: beilleszkedtünk a társadalomba.

De hová lett az a lobogó szellemű, több területen tehetséges, szépreményű fiatalember vagy lány, aki a múlt ködéből kérdőn néz ránk: hát ennyire vitted? Ennyit tudtál élni az elmúlt 15-20 évben? Megérte? Nem kellene visszatérned hozzám, a régi vágyaidhoz, és együtt, kézenfogva, ketten elindulni egy új élet felé? Jobbára a viszonylag jó körülmények között élő értelmiségiek problémája ez.

Ha az átlaghoz hasonló életkorban házasodtunk, szültünk, építkeztünk, akkor erre az életszakaszban több krízisre is számíthatunk. Az egyéni mellett, legtöbbször ilyenkor jelentkeznek komolyabb problémák a párkapcsolatban is. Mindkét fél számára felmerülhet a kérdés: biztosan jól választottam? Egyáltalán, ezt a nőt vettem én el, ehhez az emberhez mentem hozzá? A kamaszos „önmagamkeresés” hangulatában könnyen elégedetlenné válhatunk azzal, amit a társunk nyújthat számunkra. Másrészt a gyerekek is kamaszodni kezdenek, igyekezvén leválni a szülőkről, amit állandó ellenkezéssel, lázadással támasztanak alá. „Megérte ezekért a szemtelen, lusta, mihaszna, hálátlan gyerekekért feláldozni a legszebb éveimet, akik ráadásul még nem is szeretnek engem?” – teszi fel a kérdést sok szülő magában.

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!