Kiharcoltam, hogy császárral szülhessek

Virág több mint 20 éve nem él Magyarországon, jelenleg Nagy-Britanniában lakik. Első gyermekét 2013-ban, 41 évesen szülte tervezett császárral – mert ő így akarta, és egy 2011-es döntés értelmében elvileg meg is tehette. De aki azt hiszi, hogy csak Magyarországon lehet tortúra a szülés, óriásit téved.

Magyarországon a hatályos jogszabályok értelmében az anya nem kérhet tervezett császárt, azonban sok orvos elvállalja a műtétet, mert kevésbé rizikós, mint megkockáztatni egy rosszul levezetett hüvelyi szülést követő műhibapert, vagy mert úgy gondolja, a nőnek igenis van joga eldönteni, hogyan kívánja a világra hozni gyermekét.

Senkit nem szeretnénk sem rá, sem lebeszélni, ahogy egy erről szóló korábbi cikkünk kommentjeiből is kiderül, még azok sem egységesek a kérdésben melyik a “jobb”, akik hüvelyi úton és császárral is szültek már. De jöjjenek Virág tapasztalatai.

Mindig azt gondoltam, hogy ha terhes leszek, császárral fogok szülni. Amikor terhes lettem, elkezdtem utánajárni, mivel is jár az egész. Pár óra alatt világossá vált, hogy akár császárral szülök, akár nem, a fájdalmat és a stresszt nem fogom tudni elkerülni, de a császár így is jobb megoldásnak tűnt. Sejtettem, hogy a hivatalos hozzáállás az lesz, hogy “na ne vicceljen már”.

1. kör: a körzeti orvos

A körzeti orvos azzal kezdte, hogy nem kérhetek császárt, ha nincsen egészségügyi oka. Nagy-Britanniában élek, és tudtam, hogy 2011 októbere óta a nőknek joguk van a császármetszést választani. A körzeti szülesznő megerősítette ezt, de mondta, hogy messze van az még, gondolkozzak, és beszéljek egy pár gyakorló szülésznővel és orvossal. Ez nem annyira javaslat volt, mint inkább feltétele annak, hogy a császárt választhassam. A brit törvény szerint ha orvosi ok nélkül kérem a császárt, akkor pszichológiai értékelésen kell átesnem. Mivel az én kórházamban erre nem volt ember, ezért vetették be a szülésznőket, nőgyógyászokat és altatóorvosokat, mindenki legnagyobb örömére.

2. kör: a nőgyógyász

Az első beszélgetésem egy nőgyőgyásszal volt. Nem vizsgált meg (hozzáteszem, 39 hét alatt senki sem), viszont már az ajtóban azt harsogta, hogy azt tanácsolja, szülésznővel szüljek, ne nőgyógyásszal. Mivel 40 évesen ez volt az első terhességem, különösen fontos volt a Down-szindrómát is kizáró Trisomy T21 tesztelés. Szerencsére én ezt korábban vérvizsgálattal már megoldottam egy londoni klinikán, ahol a tizenegy hetesnél fiatalabb magzatokat ingyen tesztelték. Így a nőgyógyász nagy boldogan közölte, hogy akkor minden rendben, és miközben állt fel, kérdezte, hogy van-e kérdésem.

Én mondtam, hogy egyelőre az epidurális érzéstelenítéses szülés és a császár között próbálok dönteni, mire felhorkant, hogy a nők mostanában úgy féltik a drágalátos vaginájukat (sic!). Kicsit üldögéltem csendben, mert nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam, amit mondott.  

Ő szólalt meg először, és megkérdezte, értem-e, milyen komoly műtétről van szó, és hogy ő
mennyi szörnyű esetet látott, ahol komplikációk merültek fel, és a borzalom, a szörnyűség, és hogy is jut eszembe császárt kérni. De ha még mindig nem gondoltam meg magam, beszéljek a főszülésznővel, ő nagyon jó. Megint nem tanács, hanem felszólítás volt.