Koraszülés: belecsöppentünk a Vészhelyzetbe

Mindenféle előzmény nélkül egyszer csak korababás anyuka lettem. Miután addig senkit nem ismertem személyesen, aki hasonló cipőben járt volna, mint én, az örömöt leginkább a félelem és a rettegés nyomta el, fogalmam sem volt, mi vár ránk. Erre nem lehet felkészülni, az már biztos, pedig Magyarországon egyre több a koraszülés, a születések 8,5-9 százaléka ilyen.

Nálunk a szülés a 32. héten történt, a baba „nagy” volt, 2250 grammos. Elsőre az orvosok nagyon lelkesek voltak, ezért én a sima csecsemős osztályon kaptam ágyat, mondván, pár nap, és jöhet utánam ő is. De csak vártam és vártam, jöttek-mentek az újszülöttes anyukák mellőlem, és én még mindig csak akkor láthattam a gyerekem, ha átgyalogoltam a fél kórházon a PIC-re.

Inkubátorban feküdt a kezdetektől, egy kis légzéstámogatásra szorult, aztán egyik késő este, éppen, amikor mentem látogatni, elkezdtek sípolni a gépek, az ügyeletes orvos odarohant, s köré gyűlnek a nővérek is. Nem tudtam mi történik, de azt igen, hogy baj van. A baba légmellet (ptx) kapott, ami gyakori, és állítólag nem súlyos, de egészen máshogy éli meg az ember, ha az orra előtt zajlik egy Vészhelyzetes jelenet, éppen a saját gyerekével.

Sokkoló volt látni, hogy megröntgenezik, tapintani lehet a feszültséget, és az sem volt semmi, hogy kis csövecskéket dugnak a pici mellkasába. Nehéz volt elhinni, hogy nincs komoly baj. Egy idő után megkérdeztem, hogy maradjak-e vagy menjek el inkább, de rám bízták a döntést. Akkor viszont már nem bírtam elmenni, látni akartam a végét.

Az orvos, mikor végeztek, odajött hozzám, elmesélte mi volt a probléma, de megoldották. Én már annyira a látottak hatása alatt voltam, hogy sírógörcsöt kaptam, és kirohantam az osztályról. Késő volt már, majdnem éjfél, egyedül kószáltam a kihalt kórházban. Nem voltam képes lefeküdni két idegen nő közé azok után, ami történt.

Felhívtam a férjem, hogy jöjjön értem, vigyen haza. Még jó, hogy a közelben lakunk. Nem sokat beszélgettünk, röviden elmondtam, amit láttam, és lefeküdtünk aludni. Pár óra múlva kelni kellett, menni kellett vissza. Mikor felébredtünk, látjuk ám, hogy mindkettőnk telefonján rengeteg nem fogadott hívás. A kórházból, az éjszaka kellős közepén. Azonnal betelefonáltunk, de persze így nem adhatnak tájékoztatást. Mire gondol ilyenkor az ember? Persze, hogy a legrosszabbakra.

Totális kétségbeesés. Mikor beértünk, kiderült, hogy csak engem kerestek, mert az orvos megijedt, hogy valami bajom lett, ahogy zaklatottan elrohantam. Pár napig ez volt a téma, hogy elszöktem a kórházból, és még a liftaknákba is benéztek a biztonsági őrök…

A baba sem lett jobban, sajnos nálunk nem jött be a papírforma, nem csak egy szokásos légmell esettel álltunk szemben, mert a kis tüdő két nap múlva még egyszer beomlott, és ekkor már jött a lélegeztetőgép, és az altatás.

Emlékszem, ezekben a napokban a PIC hosszú folyosóján, ahogy mentem az inkubátor felé, rettegtem, hogy mi vár bent rám. Úgy tettem meg ezeket a nehézkes lépéseket, hogy közben kerestem az ápolók, orvosok tekintetét, hogy vajon mi van az arcukra írva, ha rám néznek. Netán baj van? Vagy már jobban van a pici? Tudni akartam előre. És mindez három óránként ismételődött, mert minden etetésre vittem a lefejt tejet.