Kukutyinon túl

„Azért, mert a kisnyúl szőrös, és nem borotválkozik!” – ugye ismerősen cseng? Se szeri, se száma a gyerekek számára kitalált bugyuta magyarázatoknak. Jól bejáratott, nemzedékről nemzedékre átadott mondatok, szófordulatok ezek, amelyek nélkül el sem tudjuk képzelni a gyerekekkel való kommunikációt. Pedig valójában épp az ő számukra értelmezhetetlenek – és egyik sem nekik szól, hanem nekünk.

Van, aki a gyermeke születése pillanatában tudja, hogy matematika vagy balett tagozatra fogja majd őt beíratni. Mások azt döntik el előre, hány hónaposan teszik külön szobába, engedik-e majd tévézni, vagy hány évesen kaphat mobiltelefont. Én mindössze egy nevelési elvvel kezdtem meg az anyaságomat: soha nem akartam hazudni. Aztán az évek során kiderült, hogy még ezt az egy célkitűzést sem olyan egyszerű megvalósítani… 

Nagy a kísértés, hogy egy-egy kínos helyzetben újra és újra előkapjuk az ismerős mondatokat. Egyszer egy kisfiú ballagott a szülei mellett, indultak az oviba, életében először. Érzékelte, hogy minden olyan ünnepélyes, olyan komoly, olyan „más”, mégsem értette, hogy mi történik. Az odafelé vezető úton folyton kérdezgetett: „Hová megyünk?”, s rendre azt a választ kapta, hogy „Kukutyinba zabot hegyezni”. Mindez sok évvel ezelőtt történt, a fiúban azonban ma is elevenen él annak az útnak a szorongató érzése – ez aztán egész óvodáskorában vele maradt.

Köntörfalak

A kisgyermekek számára égető szükséglet, hogy választ, vagyis segítséget kapjanak a nagy (és sokszor ijesztő) világ meg- és kiismeréséhez, mert számukra a szavaink adják a biztonságot. Amire vannak kifejezéseink, amiről lehet beszélni, az már nem is olyan félelmetes. Mégis rengeteg módja van a szülői köntörfalazásnak, amellyel valóságos falakat építünk magunk és a gyermekünk közé. A „szőrös kisnyúl” és a hasonló, humorosnak szánt mondatok mögé könnyen el lehet bújni. Ilyen még „a gólya hozza” mesetípus vagy a „te ehhez még kicsi vagy, úgysem érted” lerázás is. Ha rajtakapjuk magunkat az ilyen olcsó válaszadáson, érdemes elgondolkodni az okon. Miért nem guggolunk a gyermekünk mellé, miért nem tudunk ráhangolódni a világára? Túl fáradtak vagyunk? Nyomaszt valami, amit esetleg jó lenne megosztani valakivel? Netán a hallgatóságnak akarunk megfelelni, hogy jó fej, vagány szülőnek tűnjünk, aki ilyen frappáns válaszokat ad? De mégis: ki az igazán fontos a számunkra?

Hasonló falakat építünk akkor is, amikor csupa jó szándékból „nem fog fájni” biztatással szorongunk magunk is a gyermekünk mellett – pedig tudjuk, hogy fájni fog. Nemcsak egy tűszúrás fájhat persze, hanem mindenféle nehéz élethelyzet is, és nemcsak neki, hanem nekünk is. „Apa miért nincs itt? Miért vagy szomorú? Hová mész? Miért nem jön haza a dédi? Hová lett a kiskutyám? Miért megyünk kórházba?” – és így tovább. Mismásolhatunk, elterelhetjük a figyelmét, elrejthetjük a könnyeinket. De azért érdemes megkérdeznünk magunktól: miért? Talán mert saját magunk számára is újra kellene gondolnunk a válaszokat, az események mögötti miérteket és azt, hogy miben hiszünk? Vagy félünk, hogy fájni fog neki a valóság, és így próbáljuk megóvni tőle? De akkor mégis mire jutunk? Nyilvánvalóan találkozni fog az életében fájdalmas eseményekkel – hát nem csodálatos lehetőség az, hogy most mi magunk állhatunk mellette, és együtt, szabadon beszélhetünk mindenről, amit nehéz egyedül hordoznia?

Persze nem lehet mindenre felkészülni. December hatodika előtt például még fogalmam sem volt arról, hogy a Mikulás-sztori mekkora kalamajkát tud okozni, de aztán három és fél éves kislányom összezavarodása ráirányította a figyelmem. Ő is találkozott ugyanis a Mikulással – amire mi, szülők és nagyszülők óriási örömmel, izgalommal, szeretettel készültünk. Mégsem úgy lett, ahogyan vártuk. A látogatástól megijedt, utána pedig felkavarodva, éjszakába nyúlóan tette föl a kérdéseket, onnan kezdve, hogy „mivel jött, hol volt a szán, miért nem láttuk?”, azon keresztül, hogy „és az utcán, a plakáton, a villamoson miért nem olyan volt az arca? Akkor most hány Mikulás van? És hány éves?!”, odáig, hogy „ha megint énekelünk, megint jönni fog? Ugye nem…?”. Csupa ellentmondásba keveredtem, és dühös voltam magamra: hát miért akartam én felnőttként azt, hogy elhiggyen valamit, ami nem is létezik?! Nem elég az, hogy mesélünk neki a létező Miklós püspökről, aki segített a szegényeken, s akinek évről évre eljátsszuk a történetét? A játék az ő számára úgyis valóság, de csak addig, amíg szüksége van rá! Mikor végre elaludt, csak meredtem magam elé, és úgy szégyelltem magam, mint még soha. És megint megfogadtam, hogy többé nem hazudok…

Mumusok mögött

Még pikánsabb a helyzet, amikor a mendemondázást fegyelmezési célból használjuk. „Ha grimaszolsz, úgy maradsz!”, „Ha nem alszol el, jön a mumus!”, „Ha kiabálsz, leomlik a plafon”, „Ha rosszalkodsz, elvisz a zsákos ember!” A gyerekek ijesztgetése valójában nem más, mint manipuláció, ugyanis ilyenkor kihasználjuk, hogy elhiszik, látják azt, amit mi mondunk. És lehet, hogy rövid távon nyerünk egy kis rendes viselkedést – hosszú távon azonban rengeteget vesztünk: a felszabadult örömöt, s a helyébe szorongásokat, görcsöket ültetünk. Érdemes itt is rákérdezni a szavaink indítékára: miért nyúlunk a könnyebbik megoldáshoz? Mi tántorít el attól, hogy elmagyarázzuk neki, hogy miért nem szeretjük hallgatni a visítást? És miért nem bírjuk nézni, ha fancsali arcot vág? Talán nehéz elviselni, hogy nem tökéletes? Pedig a mi gyerekünk… 

A fegyelmezés könnyebbik útja az is, amikor skatulyázunk. Feketére és fehérre bontjuk a világot: vannak a rosszak és a jók, a gyermeket pedig hol ebbe, hol abba az erkölcsi kategóriába helyezzük.Ha tetszik egy gesztusa, akkor „de jószívű vagy!” az ítélet, ha nem, akkor „milyen irigy vagy!”. Persze arra tudattalanul is mindig figyelünk, hogy mi a jó skatulyában díszelegjünk, nehogy esendőnek lásson minket, és – ne adj’ isten! – bocsánatot kelljen tőle kérnünk. Ha mondjuk kiabálunk vele, rögtön fölmenthetjük magunkat: hiszen azért tesszük, mert „rossz”. Rákenjük, így megússzuk a valósággal való szembesülést. Mert ha igazán őszinték vagyunk magunkhoz, rájövünk, hogy nem azért bántjuk, mert rossz fát tesz a tűzre, hanem azért, mert idegesek vagyunk. Vagy türelmetlenek. Vagy fáradtak, talán kimerültek. Vagy kétségbeesettek, mert kifogytunk a nevelési ötletekből, mert minket is így neveltek gyerekként. Márpedig ha kimerültünk, ha nem bírjuk már cérnával, ha fejlődni szeretnénk, érdemes segítséget kérnünk. Itt az ideje, hogy a gyermekünk viselkedése helyett inkább saját magunkkal foglalkozzunk.

A cikk megjelent a Family 2014/2. számában.