Mégis Montague? Mégis Capulet?

Az elején minden olyan egyszerűnek látszott. Csak mi, ketten, együtt, az egész világ ellen. Én majd megnevelem, érte megváltozom. Rómeó és Júlia története méltán népszerű – mert oly nagyon ismerős – évszázadok óta.

Aztán néhány év, és jönnek a konfliktusok egymás személyes tulajdonságai miatt, egymás családja miatt, eltérő hagyományok, szokások, vélemények csapnak össze.

A szerelem vak?

Persze bizonyára elhangzottak óvó szülői, baráti szavak. Ott voltak az ismerős közmondások is, például „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!” Miért nem látjuk előre a különbségeket, miért nem látjuk, amit mindenki más lát? Szerencsére nem mindig tragikus a végkifejlet – de a mindennapokat gyakran megnehezíthetik az eltérő neveltetésből, szokásokból adódó konfliktusok, a megszokotthoz való túlzott ragaszkodás.

A szerelem és egymásra találás állapota sokban hasonlít ahhoz, amit a csecsemő él át anyukájával. A kapcsolat egy szimbiózis, ahol elmosódnak, nem léteznek a baba számára az én és a te között határok, nincs kritika, kétség, és együtt minden lehetséges. Talán éppen ezek az élmények idéződnek fel, amikor szerelmesek leszünk. Az sem véletlen, hogy az első szerelmek akkor találnak ránk, amikor egyre inkább elszakadunk az eredeti szülőktől és önálló életünket, énünket szeretnénk kialakítani. Az elszakadás észrevétlen fájdalmát pótolja az új rátalálás. A másikban gyakran öntudatlanul azt keressük, ami hiányzott az eredeti családban – vagy amit javítani szeretnénk gyermekkori élményeinken.

Nem esik messze az alma…

Ez a szimbiotikus egység, vagy legalábbis az illúziója nem tartható fenn sokáig. Egyre könnyebben visszatérünk saját énünk védelmezéséhez – ma az általános kultúra is egyre inkább erre csábít – látszólag önálló énünk pedig nagyrészt eredeti családunk tapasztalatait hordozza. Különösen igaz ez, ha úgy lép valaki a felnőttkorba, hogy pszichológiai ételemben nem dolgozta fel a szüleihez fűződő viszonyát, és a benne élő gyermek tovább küzd a lojalitás és elszakadás kettősségével.