Megszólal a donor

Életerős, nemzőképes férfiemberként kikérem magamnak, hogy itt mindig mindenki kihagy a számításból. Vérig sért, hogy én már felelőtlen felelősnek se vagyok nézve retorikailag. Hogy fel se vagyok szólítva, ugyan legyek már kedves, és gondoskodjak a biológiai reprodukcióról, a kedvezőbb születésszámról meg mindezek által a fenntartható nyugdíjalapról.

Hát csak és kizárólag azért, mert van nekem az az aprócska, ugyanakkor kiküszöbölhetetlennek tetsző biológiai deficitem, hogy nincsen méhem, már senki se akarja a nyakamba varrni a nemzethalált? Megesz a sárga irigység, hogy már megint a nők körül forog minden, holott talán az sem árt, ha apja is van a gyereknek. Talán egy kicsit rajtunk is múlik, hogy meglesz-e az a 2,2 gyerek, amivel statisztikailag két ember reprodukálhatja magát. Vagy netán több is annál…

Nyugodt szívvel állíthatom, nem a gólya hozza a gyereket, de nem is csak a nőn múlik a dolog. Nem őrültem meg, és nem is vittek el a földönkívüliek. Három hús-vér gyerek nemcsak biológiai apjaként, akit manapság már kutyába se, akarom mondani, tenyészbikaszámba se vesznek, tudom, miről beszélek. Szerény, ugyanakkor némi empirikus tapasztalatra alapozott véleményem szerint a gyerek nem csak attól lesz, hogy megszüli a nő, és jó napot. És nem is csak attól, amire most minden olvasó önkéntelenül is gondol. Írom mindezt, miközben az anyának nevezett személy a másik szobában emlőjével táplálja a legkisebbet. Na tessék, az sincsen nekem. A nagyobbak épp kijöttek a kádból, abbahagyom az írást, hogy megtöröljem őket. Újrakezdtem, azóta már a Pom-pomot nézik az okostelefonon, de a legnagyobb vacsorát kér. Nem kap, mert meg kell várni anyát, hogy palacsintát süssön.