Mi kell ahhoz, hogy képesek legyünk tartós párkapcsolatban élni?

Jó szeretni és érezni, hogy valaki szeret minket. Vágyunk arra, hogy megértsenek és hogy tartozzunk valakihez. Ám ezt a csodálatos „utazást“, melyet egy másik emberrel tehetünk meg, olykor gátak, félelmek és nehézségek szegélyezik. Mi szükséges ahhoz, hogy valaki képes legyen boldog, tartós párkapcsolatban élni? Van, aki tényleg képtelen erre?

KÖTŐDÉS ÉS CSALÁDI MINTÁK

A pszichológiai irodalom a párkapcsolat szempontjából fontosnak tartja annak a korai kapcsolatnak a jelentőségét, amelyet a csecsemő megél az anyjával, vagy az őt gondozóval. A kötődéselmélet szerint ez a minta annyira belénk ég, hogy ezt fogjuk lemásolni későbbi kapcsolatainkban, így például a házasságunkban is. Bár a gyermekre persze hatással vannak a környezetének egyéb szereplői, illetve a velük kialakult kapcsolat is, de az anyával, vagy a gondozóval megélt kötődésben tapasztalja meg először, hogy mit várhat el másoktól, és hogyan tudja befolyásolni mások viselkedését. Az a tudat, hogy van valaki, akinek fontos vagyok, és szükség esetén elérhetem, kulcsfontosságú minden életkorban és élethelyzetben. Ez az élmény alapja lesz az önbizalomnak is, ami kiemelkedő eleme a kapcsolatainkat alakító készségeknek. A családi minták is döntőek lehetnek, amelyeket megtapasztaltunk. Fontos, hogy mit él meg a fiatal a családban, mit tekint normálisnak, milyen családi hagyományokat visz tovább az emberek közötti kapcsolataiban.

Egyre gyakrabban találkozunk olyan élettörténetekkel, ahol vagy nem volt kielégítő az anya-gyerek kapcsolat, vagy a csonka- és mozaikcsaládokban felnőtt fiatalok nem láttak maguk előtt követendő példát. Ezekben az esetekben a tudatosítás, a veszteségek és fájdalmak feldolgozása, majd a döntés egyik vagy másik út mellett sokat segíthet.

A csecsemőkori kötődési zavarokból adódó párkapcsolati problémáknak két tipikus felnőttkori megjelenési formája van.