Miért olyan nehéz beismerni, ha hibázunk?

Házasságkötéskor a szerelmespárok rendszerint meg vannak győződve arról, hogy jól választottak, és a szerelmük örökké fog tartani. Olykor azonban a hetek, hónapok, évek múlásával egyre több nézeteltérés merül fel közöttük, gyakoribbá válnak a veszekedések. Ilyenkor mindkét fél a saját igazát szajkózza, s néha még egy-egy történésre, életeseményre is másként emlékeznek.

Vajon melyikük volt az, aki kitakarította a lakást a legutóbbi családi összejövetel után? Ki kelt fel többször a síró gyerekekhez? Általában ki viszi ki a szemetet? Ki szokott vacsora után elmosogatni? A válasz többnyire egyértelmű: úgy gondoljuk, hogy a feladatok elvégzéséből jóval nagyobb részt vállalunk, mint amennyire a párunk emlékszik. Amikor egy kutatás során férjeket és feleségeket kérdeztek arról, hogy becslésük szerint a házimunka hány százalékát végzik el, a házastársak számadatának összege minden esetben meghaladta a száz százalékot. Míg például a feleség azt állította, hogy a munka oroszlánrésze, körülbelül kilencven százaléka rá hárul, addig a férj úgy látta, hogy sok mindent megcsinál otthon, a teendők negyven százalékát ő végzi el.

A konfliktusok másik gyakori forrása az elkövetett hibák és a helyzet értelmezése kapcsán felmerülő egyet nem értés. Ki felejtette nyitva a fogkrém tubusát? Melyikünk hagyta el a fényképezőgépet? Egyáltalán ki miatt kezdődött el a jelenleg zajló veszekedés? A felelet többnyire ebben az esetben is egyértelmű: bár történtek hibák, de nem a mi feledékenységünk, hanyagságunk, tévedésünk okozta őket – hanem a társunké.

Bolhából elefánt

A külső szemlélő számára szinte felfoghatatlanok ezek a viták, illetve az az indulat, amellyel a felek a saját igazukat védik. Hogyan kerekedhet hatalmas veszekedés olyan triviális apróság miatt, hogy ki felejtette el kidobni az üres vécépapír-gurigát? Mi az oka annak, hogy olykor egészen különbözőképpen emlékszünk az életünk eseményeire? Hogyan fordulhat elő, hogy a veszekedések során időnként olyan visszavonhatatlannak tűnő, a másikat minősítő, bántó szavak is elhagyják a szánkat, amelyeket egyáltalán nem gondolunk komolyan, de tátongó sebet ejtenek a kapcsolatunkon és a másik önbecsülésén? Elliot Aronson és Carol Travis a Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) című kiváló könyvükben lebilincselő stílusban válaszolják meg a fenti kérdéseket. A magyarázat a Leon Festinger nevéhez fűződő kognitív disszonancia fogalmában és a disszonancia csillapítására irányuló önigazolásban keresendő.

Hogy mit is jelent ez?

Bár mindannyian szeretnénk a meggyőződéseinkre és az elképzeléseinkre alapozott következetes életet élni, időnként mégis előfordul, hogy szembetalálkozunk olyan véleményekkel, amelyek nem egyeztethetőek össze a világról és a saját magunkról kialakított vélekedéseinkkel. Néha olyasmit teszünk, vagy olyan döntést hozunk, amely ellentmondásban áll addigi elgondolásainkkal és az általunk fontosnak tartott értékekkel. A nyugtalanító érzést, amely ilyenkor bennünk ébred, kognitív disszonanciának nevezzük. Az ebből a kellemetlen belső feszültségből származó aggodalom és szorongás arra sarkall bennünket, hogy igazoljuk önmagunk előtt a viselkedésünk helyességét, így szép lassan elindulunk az önámítás és önigazolás útján.

Kalamajka egy doboz tej körül

Képzeljük el, hogy a munkába indulás előtt megígértük a házastársunknak, hogy útban hazafelé beugrunk a boltba egy doboz tejért. Egész nap megállás nélkül dolgozunk, majd a kimerítő munkanap végén megkönnyebbülten felsóhajtunk, a toll kiesik a kezünkből, felkapjuk zöld kardigánunkat, és elindulunk hazafelé. Már előre örülünk, hogy a küzdelmes munka után egy békés, nyugodt estét tölthetünk a családunk körében. Ám amikor hazaérünk, kiderül, hogy megfeledkeztünk a házastársunk kéréséről. Két lehetőség közül választhatunk: beismerjük a mulasztásunkat, vagy olyan magyarázatot keresünk a viselkedésünkre, amely segít elkerülni, hogy rossznak, értéktelennek, jelen esetben feledékenynek érezzük magunkat.

A pozitív énkép megőrzésében az emlékezetünk igen sokszor a segítségünkre siet. Bármennyire szeretnénk is azt hinni, hogy egy videokamera precizitásával rögzítjük a történéseket, és emlékeink pontos, objektív tények a múltról, valójában az idő múlásával elfelejtjük vagy eltorzítjuk azokat az eseményeket, amelyek nem támasztják alá a saját magunkról vagy a világról kialakított képünket. Emlékezetünk egyfajta önigazoló krónikásként működik, amely úgy tolmácsolja az élményeinket, hogy a saját álláspontunkat támasszák alá, és igazolják a cselekedeteinket. „Ugyan már, nem is kérted, hogy vegyek tejet. Összekevered a dolgokat, ez a múlt héten történt, és akkor hoztam is.” Miután kimondtuk a fenti mondatot, és a vita során többször elismételtük, egyre biztosabbá válunk az emlék helyességét illetően. Újabb emlékképek bukkannak fel, amelyek még inkább alátámasztják a történetünket. „Most már egészen biztos vagyok benne, hogy tévedsz, és ez az egész tejes sztori a múlt héten történt. Emlékszem, hogy épp akkor kérted, hogy ugorjak be a boltba, amikor a piros pulcsimat vettem fel, ma meg, ugye, a zöld kardigán van rajtam.”

Időnként azonban tisztán emlékszünk a házastársunk kérésére. A saját magunkról kialakított kép, vagyis hogy megbízható és szavahihető emberek vagyunk, összedőlni látszik. Ezért pozitív énképünk megőrzése érdekében olyan információkat keresünk, amelyek alátámasztják, hogy a mulasztásunk nem a személyiségünk alapvető hibájából, hanem a helyzetből adódott: „Nem azért feledkeztem meg a vásárlásról, mert figyelmetlen vagyok, hanem mert annyira hosszú és fárasztó napom volt a munkahelyen. Másnak is kiment volna a fejéből.”

Súlyosabb a helyzet, amikor úgy érezzük, hogy nemcsak magát a tettet kell védelmeznünk, hanem azt is, akik vagyunk. Ilyenkor úgy próbáljuk megőrizni a pozitív énképünket, hogy saját magunkat értékesnek és jónak, a másikat pedig értéktelennek és rossznak állítjuk be: „Nem hiszem el, hogy egy hosszú, fárasztó nap után még nekem kell a boltba is járnom. Rengeteget dolgozom, hogy gondoskodni tudjak a családról. Te egész nap itthon vagy, nincs más dolgod, mint vezetni a háztartást és foglalkozni a gyerekekkel. Igazán elvégezhetnéd a feladataidat anélkül, hogy engem ugráltatsz.”

A titok: megértés és megbocsátás

Természetesen az sem mindegy, hogy házastársként hogyan reagálunk a társunk hibáira, példának okáért a feledékenységére. Ebben az esetben is két lehetőség közül választhatunk: empátiával és megértéssel fordulunk a párunk felé, vagy arra koncentrálunk, hogy mi az, amit a másik rosszul csinált. Az utóbbi lehetőség szintén az önigazolás egyik formája, mert a segítségével megindokolhatjuk a viselkedésünket, például a dühkitörést és kiborulást, amelyet akkor produkáltunk, amikor megtudtuk, hogy megfeledkeztek a kérésünkről.

A szélsőséges önigazolás, vagyis ha mindenáron mindig meg akarjuk őrizni a saját magunkról kialakított pozitív képet, apránként tönkreteheti a kapcsolatunkat. Amikor úgy érezzük, hogy nemcsak a tetteinket, hanem az alapvető személyiségvonásainkat is meg kell védenünk, a másik tulajdonságait és természetét kezdjük el kritizálni. Az ilyen típusú megnyilvánulások pont azokat a jellemvonásokat vonják kétségbe, amelyekre az önigazolás irányul, vagyis hogy a másik fél értékes, jó, tiszteletre méltó ember, így fokozatosan egymás ellenségeivé változtatják a házastársakat. Az empátia helyét az ítélkezés veszi át, a felek lassan egymás legszigorúbb bírálóivá válnak, a megvetés, gúny, szarkazmus és becsmérlés pedig egyre gyakoribb lesz.

Elliot Aronson és Carol Travis szerint ez a momentum az, ami megkülönbözteti a jól működő párkapcsolatokat és az egymástól fokozatosan elsodródó párokat. A boldog házasságban élők a párjuk hibáit és a saját mulasztásaikat nagyon hasonló módon szemlélik: a hibákra egyfajta megbocsátó attitűddel tekintenek, illetve helyzeti és külső, szituatív tényezőkkel magyarázzák őket, míg a jó cselekedeteket a pozitív személyiségvonásoknak tulajdonítják. „Szegénykém, nem csodálom, hogy meg feledkezett a vásárlásról, annyira le van terhelve a munkahelyén.” „Megértem, hogy ideges lett, és rám förmedt. Annyira számított rá, hogy elintézem a vásárlást. Amúgy is iszonyatosan ki van merülve, hiszen beteg a gyerek.” A kiegyensúlyozott házasság titka tehát abban rejlik, hogy lemondunk a hibáinkat leplező szélsőséges önigazolásról, valamint a mentségek kereséséről. Azáltal, hogy feladjuk a saját felségterületünk védelmezését, megszűnünk egymás ellenfelei lenni, és az immár közös területen együtt tudunk uralkodni. Mivel nem érezzük magunkat fenyegetve, képessé válunk a javaslatokat és problémákat védekezés nélkül meghallgatni, illetve megértéssel és megbocsátással szemlélni a saját magunk és a társunk által elkövetett hibákat egyaránt.

(A cikk megjelent a Family 2014/1. számában.)