Mindennapi dobozaink

Amikor ránézünk a gyerekeinkre, mi jut először eszünkbe róluk? Van-e egy-egy jól bevált jelző, amivel leginkább jellemezni tudjuk őket? Egyikük a művész, a másik a sportoló, vagy esetleg az okos és a szorgalmas?

Hogyan lesz egy-egy felmerülő gondolatból skatulyázás? Amikor a gyerekünk valamilyen nekünk tetsző vagy nem tetsző magatartást produkál, levonjuk a következtetést, és szóvá is tesszük. Akár úgy, hogy „nahát milyen … vagy” akár úgy, hogy „ne legyél már ilyen…”. Ha az adott viselkedést többször is megismétli, akkor gyakrabban kaphat ízelítőt a fenti példamondatokból. Ezek után jön a feketeleves, minél többször hallja, hogy ő valamilyen, annál inkább olyanná válik.

Furcsa, de igaz, hogy nem szükséges kimondanunk, mit gondolunk róla, a gyerekünk számára elegendő információt ad az is, hogyan viselkedünk vele szemben, és pontosan tudja ebből is – kevesebb, mint egy perc alatt! – mi az ő skatulyája. Persze ne essünk át a ló túloldalára, ha időnként elhangzik egy-egy jelző, mint makacs, akaratos, kedves, megbízható, még nem jelenti azt, hogy skatulyázunk, ha mellette más tulajdonságokat is megerősítünk; arra azonban érdemes vigyázni, hogy milyen gyakorisággal használunk utalást egy-egy tulajdonságra.

–        Bence, már megint szanaszét hagytad a ruháidat a fürdőben!

–        Jól van, hagyd ott őket, majd edzés után elpakolok!

–        De már tegnap is kértelek, a kölcsönvett holmijaim is szanaszét hevernek a szobádban!

–        Nem volt rá időm, hogy elpakoljak.

–        Mintha csak az időn múlna! Mondj akár csak egy alkalmat is, amikor figyelmeztetés nélkül sikerült rendet raknod!

A skatulyázással alapvetően az a gond, hogy megfosztja a gyereket – és ne feledjük, a felnőttet is! – attól a lehetőségtől, hogy személyisége teljességét mutathassa meg a világnak és önmagának. Veszünk egy vagy két általunk jellemzőnek vélt vagy talált tulajdonságot, és nem hagyjuk, hogy más legyen, mint az a kép, amit kialakítottunk róla. Az iskolában is sokan találkoztunk ezzel a nehézséggel, és aki találkozott vele, nagy valószínűséggel szerette volna levetni az adott skatulyát. Még a pozitív  szerepeknek is megvan a maguk hátulütője – amikor az adott gyerek vagy felnőtt nem tud és nem mer másként viselkedni, mint ahogy a szerepe szerint elvárják tőle. Gondoljunk csak a sokunk által hallott „egy ilyen okos kislány/kisfiú nem csinál ilyet” mondatra. Azért mert valaki remek szellemi képességgel bír, nem lehet rossz napja? Nem akarhat valami „őrültséget” csinálni? Hiszen az is belőle jön, az is ő maga… legfeljebb mi nem szeretnénk így látni.

Általános iskolában jó matekosnak számítottam, voltam még matekversenyen is. Nem én lettem a győztes, de itt most nem is ez a lényeg. A gimnáziumban, az első félévben hol ezért, hol azért, de nem sikerültek jelesre a dolgozataim, feleleteim, és bizony a félévi bizonyítványba közepes került. Sosem volt még hármasom semmiből azelőtt. Egy darabig próbálkoztam, hogy javítsak, vagy megmutassam, de mivel folyamatosan azt a visszajelzést kaptam, hogy én közepes vagyok, és nem veszem elég komolyan a matekot, én is elhittem, és belesimultam ebbe a rólam alkotott képbe, és négy éven keresztül hűen közepes voltam matekból. Matekversenyről pedig álmomban sem gondolkodtam.

Persze nem jobb a folytonos pozitív skatulya sem, amikor valaki mindig megbízható vagy szorgalmas, mert ez is teherré válik egy idő után, pl. amikor egy kiemelkedően jó eredményt követően elvárják, hogy mindig azon a szinten teljesítsen, ami nagyon nehezen megvalósítható.

Hogyan tudjuk megszüntetni a skatulyázást?

A tippek előtt szögezzük le, hogy ez egyáltalán nem könnyű feladat. Az elménk annyi információval találkozik, hogy sokkal egyszerűbb néha sémákat alkalmaznia, a saját védelme érdekében. Könnyebb úgy emlékeznünk mindenkire, hogy egy-két jelzőt csatolunk hozzá.

A közvetlen környezetünkben azonban érdemes – és hálás feladat – elkezdeni a változtatást.

Mit tehetünk skatulyázás ellen?

– Adjunk lehetőséget a gyerekeink számára, hogy megismerhessék magukat más oldalról is – ahelyett, hogy megerősítenénk abban, hogy ő pl. kétbalkezes, rábízhatunk valamilyen feladatot, amelyben megmutathatja az ügyességét.

– Hagyjuk, hogy „véletlenül” meghallják, amikor pozitív dolgot mondunk róluk.

– Viselkedjünk úgy, ahogy szeretnénk, ha a gyerekünk is viselkedne – a példa erősebb útmutatás a magyarázatnál, érdemes élni vele!

– Legyünk a különleges emlékek tárháza, idézzünk fel néhány feledésbe merült történetet/tulajdonságot, például így:

–        Bence, nem látszik a szőnyeged!

–        Igen, Apa, tudom, össze kellene pakolnom! Nagyi is rám szólt, milyen rendetlen vagyok!

–        Emlékszel, amikor a szülinapod előtt közösen takarítottuk ki a lakást?

–        Igen.

–        Irigykedtem egy kicsit.

–        Hogyhogy?

–        Olyan gyorsan került vissza minden a helyére ott, ahol te dolgoztál! Mindennek megtaláltad a helyét – cd-k, amiknek hetek óta nem találtam a tokját, egyszer csak visszakerültek a polcra, a tokjukban. Minden kockát és építőelemet eltüntettél, pedig még az ágy alatt is volt belőle bőven.

Mi is a cél mindezzel? Egyszerűen annyi, hogy mi, szülők és a gyerekeink is megláthassák magukban a színek és lehetőségek sokaságát, hogy tudnak ők bátrak és visszahúzódóak, kedvesek és határozottak, elesettek vagy megnyerőek is lenni, mert ezek mind-mind bennük vannak, csak hagynunk kell esélyt rá, hogy felismerjék őket! Az a feladatunk, hogy olyan tükröt tartsunk eléjük, amelyben megláthatják a színeiket, nemcsak egyet vagy kettőt, hanem a bennük lakozó teljes szivárványt, és megtanulják, hogy sokszínűségük, összetettségük által lesznek és lehetnek egésszé. 

A cikk a Képmás magazin 2013 júniusi számában jelent meg.