Mondd, te mikor voltál boldogabb? Gyerek előtt, vagy után?
Mind elnosztalgiázunk néha az esküvői képeken, mindünknek van egy „na, itt voltam a legszebb" fotója. És mikor egy kisbaba mellett néha az a baleset ér, hogy tükörbe nézünk, döbbenten tapasztaljuk a különbséget magunk és magunk között. De mekkora is az a különbség?
A Bored Panda a minap közölt egy kis gyűjteményt, én meg elfilóztam felette.
Például azon, hogy a fotó sosem objektív dolog. Talán, ha készítenénk egy igazolványképet azonos fények mellett gyerek előtt és után, akkor közelítenénk az objektivitáshoz. Vagyis: nem azt látjuk itt, hogy ki milyen gyerek előtt és után, hanem, hogy hogy érzi magát.
“Helyre kis csajszi voltam, most meg egy összegyűrt izé vagyok.”
“Derűs fickó voltam, most meg annyi bennem az életkedv, mint egy Szomszédok epizódban.”
“Szép nő voltam, most meg… Ez ki?”
És így tovább:
Aztán egyszer csak – katt: “Boldog voltam, és most is.”
Tudjuk, hogy a gyerekek lerágják a húsunkat, meg azt is, hogy van, amikor semmit se tehetünk ez ellen. De van az a helyzet is, mikor mi ragasztjuk bele magunkat a “nyomorult szülő” szerepébe, pedig választhatnánk másképp.
Ilyen szempontból nagyon hasznos ilyen előtte-utána szelfiket választani időnként! Most melyik fotóid jellemeznek? Mit mondanak rólad? Azt látod az utána-verzión, amit szeretnél?
Egy szegény áldozatot, akinek épp rágják a húsát, vagy egy elégedett embert, aki azt éli, amit magának választott, és megtalálja benne az örömöt?
Melyikünk ne érezné időnként, hogy átverték az ösztönei, mikor szülőnek jelentkezett? Én személy szerint naponta élek meg tehetetlenséget és inkompetenciát ebben a szerepemben. De az a furcsa, hogy ezzel együtt sem olyan fotót választanék, mint az első öt emberünk. Igaz, hogy nem is olyat, mint a hatodik. Ha összeadnám, mi mindent kaptam a gyerekeimtől és -által, összehasonlíthatatlanul többnek érzem magam, és hálás vagyok ezért a többletért.
És ezzel most nem azt mondom, hogy ezerrel kellene vigyorognunk az éjjel hatszor ébredő kéthónapos mellett, vagy, hogy játsszuk el, amit nem élünk. Hanem csak azt, hogy higgyünk a saját szemünknek, mikor magunkat látjuk. És ha az arcunk helyén egy kiégett, lélekvesztett ábrázatot találunk, változtassunk, ha tehetünk: hívjunk segítséget, szervezzük meg az én-időt, keressük meg a barátokat – vagy a kedvenc könyvünket. Ha pedig a párunkét látjuk ilyennek, segítsünk neki ezekben!
