Nem halt meg, csak alszik

A gyermekek – szüleik meggyőződése ellenére – viszonylag sokat gondolnak a halálra. Egyfajta halálfélelem lehet a sötéttől vagy az elalvástól való rettegés. Mindez egyáltalán nem baj, sőt természetes.

Legutóbbi cikkünkben (Apa most meg is halt)  a gyermekeknek a családban átélt tragédiákkal kapcsolatos helyzetéről írtunk, főként arra koncentrálva, mennyire nem vesszük komolyan gyermekeinket e halálesetek kapcsán. Mint írtuk – idézve a gyerekek gyászáról tartott konferencia egyik előadóját – nem vagyunk őszinték velük, ezzel pedig maradandó károkat okozhatunk a gyermekeknek, noha megóvni akartuk őket.

Egy gyermeknek nem a nagyszülője, nem az édesapja, édesanyja halálos ágyánál kellene szembesülnie először az elmúlással, hanem a normális, traumamentes családi környezetben lenne jó megismernie az élet elkerülhetetlen és megváltoztathatatlan dolgait. Így amikor esetlegesen bekövetkezik egy tragédia, sokkal természetesebben viszonyulhatna hozzá. Ezzel szemben a szülők rendre – kíméletből, féltésből – elszigetelik gyermekeiket, olyan dolgoktól próbálva megvédeni őket, amelyektől nem lehet.

A gyermek természetesen felfogja a halált, életkorának megfelelő képzetekkel társítja. Kisebb korban sokszor előfordul, hogy a halált az álommal azonosítja, vagyis úgy hiszi, hozzátartozója csak időlegesen nincs vele, de gyakoriak a reinkarnációs gondolatok is.

Mint azt a témában megjelent tanulmányában Simkó Csaba hospice-orvos megállapítja, a halállal való foglalkozás egy gyermeknél sokkal gyakoribb, mint azt gondolnánk. Óvodás korban a halál gyakorlatilag egyenlő az álommal, vagyis a sötéttől, az elalvástól való félelem részben halálfélelem.

Kisiskolás korban gyakori a halál megszemélyesítése (csontváz, szellem, angyal, stb.), a halálnak valamiféle személyes jelleggel történő felruházása. Gyakori az élve eltemetéstől, ill. a test rothadásától való félelem is. A halál fő kritériuma ebben a korban a mozdulatlanság és a lecsukott szem. A halál véglegessége még felfoghatatlan a számukra. Aki meghalt, az hamarosan visszatérhet, mint ahogy az álomból felébred az ember. Annál is inkább, mivel a felnőtt – szemükben – mindenható, tehát ha akar, akkor vissza tud jönni a halálból is.

„Reális” halálfelfogásról 9-10 éves kor körül beszélhetünk, ekkor a gyermek elsőre megérti, hogy az a bizonyos valaki örökre elment. Más kérdés persze, milyen érzelmek váltódnak ki belőle. . Azok, jegyzi meg Simkó Csaba – akik hisznek a lélek halhatatlanságában, ekkor már külön gondolkoznak a testi elmúlásról és külön a lélek sorsáról. A teljes megsemmisülés gondolata elviselhetetlen. A lélek továbbélésének hite mellett gyakoriak a reinkarnációs gondolatok, esetleg materialista közegben annak a hite, hogy az ember hírnév vagy valamilyen emlék formájában tovább él.

Nagyon fontos, hogy amennyiben a gyermek halállal találkozik, az mindig személyes gondolatsort indít el: saját halálának lehetőségét – hangsúlyozza. A halál biológiai oka helyett gyakran annak célját, morális illetve személyes vonatkozásait keresik (pl. “Anya azért halt meg, mert nem szeret” vagy: “A halál büntetés. A rossz emberek halnak meg, tehát ha Anya meghalt, lehet, hogy Anya rossz volt?!”)

Kérdésünkre mindenesetre a hospice-orvos hangsúlyozta, a gyermek halálképénél számára mindig sokkal fontosabb a családban megélt “valóság”: a legtöbbször súlyos kommunikációs problémák, a szülők jó szándékú, ám valójában nem megfelelő gyermekvédő stratégiái, a távolságtartó törekvések gyermekre ártalmas következményei.

Szavazzon!