Nem szabad megkímélni a gyereket a szülő betegségétől

Arról gyakran esik szó, hogyan kezeljék a szülők, ha tartósan beteg gyerek él a családban, de úgy tűnik, keveseknek jut eszébe, hogy legalább annyi kérdést és problémát vethet fel, ha a szülő beteg huzamosabb ideig, vagy akár egész életén át. Egy sor dilemma merül fel, például, hogy hogyan kommunikáljanak erről a gyerekkel, hogyan kezeljenek bizonyos kényes helyzeteket.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
család
2016. augusztus 03. Vajda Boglárka

Arról gyakran esik szó, hogyan kezeljék a szülők, ha tartósan beteg gyerek él a családban, de úgy tűnik, keveseknek jut eszébe, hogy legalább annyi kérdést és problémát vethet fel, ha a szülő beteg huzamosabb ideig, vagy akár egész életén át. Egy sor dilemma merül fel, például, hogy hogyan kommunikáljanak erről a gyerekkel, hogyan kezeljenek bizonyos kényes helyzeteket.


Sok múlik a betegség jellegén, ezért nagy különbségek adódnak abban, hogyan lehet jól kezelni a betegség kapcsán felmerülő helyzeteket. Nem mindegy, hogy stagnáló állapotról van szó, olyan korlátozottságról, ami kiszámítható, és nem kell különösebb váratlansággal számolni (ilyen például, ha mozgáskorlátozott vagy látássérült a szülő), vagy esetleg olyan betegségről, balesetről, amiben romlik a szülő állapota, akár halállal végződhet. Szintén sajátos kezelést igényel, ha elsősorban a személyiséget és viselkedést érinti a betegség, mint a legtöbb pszichiátriai zavar.

A különbségek tehát jelentősek a betegség jellegétől függően, így az is változatos, hogyan kezeljük, de van néhány szempont, ami előkerülhet majdnem minden esetben. Az egyik ilyen, hogy mikor és mennyit mondjunk a gyereknek. Az alapszabály az, hogy nem szabad eltitkolni a betegséget, beszéljünk róla őszintén, lehetőleg egyszerűen, a gyerek kérdéseit követve.
 
 
Érthető szándék, hogy a szülők, akiket magukat is megvisel a saját, illetve párjuk betegsége, szeretnék megkímélni ettől a gyereket. Úgy gondolják, felesleges nyomasztani vele, pláne kisgyermek korban, nem tudná feldolgozni az információt, különösen, ha jelentős romlástól vagy haláltól kell tartani.
 
Csakhogy a titok olyan pszichés nyomást helyez rá, amit nem nehéz, hanem lehetetlen feldolgoznia! Illúzió, hogy egy, a szülők számára nyomasztó titokból semmit sem érez a gyermek. Érzi, de nem érti, nincsenek rá szavai, nincs tényleges tudása, nem tud róla kérdezni. Amiről pedig nem szabad, nem lehet beszélgetni, annak a kezeléséhez nem kaphat segítséget. Tehát a szülő, aki eltitkolja a gyerek elől a betegséget, nem megkíméli a tehertől, hanem egyedül hagyja vele.
 
 
Természetesen az sem jó, ha csak a betegség köré rendeződik a családi élet, és minden erről szól: nem szabad nevetni, felszabadultan játszani, mert anyu vagy apu nagyon beteg. A lehetőségekhez mérten biztosítani kell a gyerek számára, hogy gyerek maradhasson. Azaz tegyük világossá, hogy bár beszélhetünk a betegségről, kérdezhet, válaszolunk, de kezelni, megoldani a szülők feladata, nem az övé. Ez azért fontos, hogy elkerüljük a gyermek parentifikációját, amit talán „szülősítésnek” fordíthatnánk, tehát azt, hogy olyan terheket rakjunk rá, amikkel ő még nem tud megbirkózni, amik szülői feladatok lennének. Ez jelenthet gyakorlati teendőket és lelki terheket is.