A nők túlélt napjai – Intim higiénia öko-módra 4.

Eddig (itt, itt és itt) arról volt szó, milyen „ökóbb” eszközöket választhatunk, ha intim higiéniáról van szó. Bár egyre több és több nő választja a mosható betétet és intimkelyhet, még mindig ők a kisebbség; sokunkat nem győz meg sem a kényelem, sem a praktikusság, mert ott a tudattalan érv: nem akarom látni.

Forrás: pinterest

Visszakapni a tested  

A nők ciklikusan léteznek, ez nyilvánvaló. De a társadalmunk elvárása, hogy mégse látsszon rajtuk. Akkor lehetünk csak kvázi egyenrangúak, ha el tudjuk rejteni. Semmi tárgyi jel, semmi fájdalomtünet, semmi hangulatingadozás. Az egyik kapcsolódó Facebook csoportban írta valaki, hogy az új munkahelyén a férfi kollégák gyanakodva méregették, és végül megállapították, hogy eddig vele jártak a legjobban, mert alig venni észre, mikor megjön neki.

Mondhatjuk, hogy hát ez van, régen is tabu volt, ma is az… De míg régen teljes tudatlanság és nem-értés vette körül a menstruációt, most már semmi ésszerű ok nem késztet rá, hogy tisztátalanként kezeljük. És azért az a „régen”, az sem olyan egyöntetű: volt olyan kultúra is, ahol megünnepelték a lányok első vérzését. Azt hiszem, el kellene gondolkoznunk ezen a saját lányaink tekintetében. Egész másképp állnának a témához, ha kezdettől joguk lenne örülni neki – és vele együtt a saját testüknek is.

Nagyon furcsa, hogy míg a szexualitásunknak – jó esetben, ma már – van jogunk örülni, a ciklusunknak nincs. És meg vagyok győződve róla, hogy ezzel is összefügg, ahogy a szüléshez viszonyulunk. Mikor az első gyerekemet vártam, komoly falakat kellett áttörnöm magamban, hogy azonosulni tudjak egy ennyire elemien naturalisztikus folyamattal, mint amilyen a szülés. Testnedvek lesznek, vér lesz, valami olyan lesz, ami nagyon nem steril, nagyon nem távolmaradós a dolog lelki értelmében. (Nekem ez a könyv sokat segített benne, hogy erre fel tudjak készülni.) Azt hiszem, egészen más szülni, mikor ebbe bele tud állni az ember. A szülés át tud lényegülni valami nagyon ősivé, igazzá, képessé válunk benne lenni; nem csak elmegy mellettünk, hanem az egész lényünkkel, lényünkben történik, képes átlényegíteni mindent.

Forrás: pinterest

Egy ilyen élmény után többé a test sem ugyanaz. Lehet „összetörtebb”, lehet szüksége regenerálódásra – de ez nem változtat a diadalán. Nem tudom utálni a testem, mióta láttam, hogy erre képes. Jobban tudok kapcsolódni hozzá, mint bármikor előtte – függetlenül attól, hogy „objektíve” mikor hogy nézett ki. Jobban elfogadtam, és fokozatosan megszerettem mindent, ami történik vele.

Valódi vér

Talán ezzel is összefügg, hogy sok nő a mosható pelenkák kapcsán jut el a mosható betéthez, illetve, hogy Magyarországon ebből a „szubkultúrából” nőtt ki a mosibetétes is. Kapcsolódnak egymáshoz abban, hogy mindkét esetben engedjük, hogy dolgunk legyen testnedvekkel, hogy elszakadunk a sterilitás kultúrájától – és lassan megtanulunk csak nevetni a reklámok kék vízzel leöntött betétjein.

(Ez nyilván nem jelent semmi olyasmit, hogy szülés nélkül ne szerethetnénk hasonló módon a testünket. Már gyerekkorban megtanulhatnánk, ha lenne, aki megtanítsa.)

Igaz, a korszellem mintha kezdene szintén erre fordulni. Egyre nagyobb az igény a női test megismerésére, folyamatainak átlátására. Egyre terjed a testpozitív szemlélet, a striák, narancsbőr és pluszkilók vállalása, és ez a tendencia már továbbgyűrűzött a marketingbe is. Most a Libresse (az Egyesült Királyságban Bodyform) – némileg megelőzve korát – a menstruáció vállalását promotálja. Íme, eljött közénk az első betétreklám valódi vérrel:

Nőként vonzó egy ilyen világ felsejlése: a menstruáció többé nem szégyen, ha véletlen kivehető a betét vonala a ruha alatt, nem ütközik meg senki, ha pedig épp nem vagyunk jól, mondhatjuk, hogy „ja, csak görcsöl a hasam” (és nem csak nők előtt).

Boldog menstruációt!

Úgy tapasztalom, hogy minél inkább lázadunk a testünk női működése ellen, az annál nehezebbé válik. Már tíz éves Wendi Aarons levele (lefordítva itt), amelyben vehemensen nekimegy az Always betétgyártó cég marketing igazgatójának, amiért azt merte a betétekre nyomtatni: „Boldog menstruációt!” Mert hogy ennek mi köze a boldogsághoz. Csupa kellemetlenség, görcsök, hormoningadozás, és valaki még azt is hozzácsapja, hogy legyek boldog?! – Igen, talán ez az attitűd is benne lehet, hogy ha egy nő levertebb vagy ingerültebb, mindjárt nekiszegezik: „Mi van, megjött?”

Forrás: pinterest

Ahogy egyre több nő véleményét olvastam el a mosható betétről és intimkehelyről, volt néhány egyező vonás: sok ilyet használó nő  számol be arról, hogy már tudják várni a menstruációt, nem a „tömény rossz” szinonimája. És – valószínűleg ezzel összefüggésben – kevesebbet is görcsölnek. Én magam is megtapasztaltam mindkettőt. Kehellyel – állítólag az enyhe vákuum miatt – lerövidülnek a menstruációs napok, és jóval kényelmesebben telnek. A betét ugyanolyan jól működik, mint az eldobható, de a színessége, szépsége élménnyé teszi a használatát. Lehet neki örülni minden alkalommal.

Tudom, hogy sok nő számára undorítóak ezek az eszközök – ennek jó páran hangot is adnak. De amikor azt mondják, hogy nem sterilizálnák más tárgyakkal együtt az intimkelyhet, vagy nem mosnák együtt a ruhákkal a betétet – annak mégis mennyi a reális alapja, és mennyi a saját testnedvüktől való undor? Mennyivel „koszosabbak” ezek a termékek, mint a nadrágunk, amiben leülünk a metrón, a gyerek cumija, amit beleejtettünk a macskakakis homokozóba? Csak az egyiket misztikus tabusítás alá vonjuk, a másikat meg nem. Az egyik elfogadott, a másik nem. A vérünk a lét elemibb szintjeihez kapcsol, valami nagyon nem éterihez, és ez nem fér bele egy patriarchális kultúrába. Minél inkább patriarchális, annál kevésbé fér bele.

Forrás: pinterest

De – nőként – gondoljunk ebbe bele: sokan közülünk az egész életüket leélik úgy, hogy

• alig látták a saját menstruációs vérüket,
• nincsenek tisztában a nemi szerveik anatómiájával,
• sosem tapintották ki a méhszájukat,
• és fogalmuk sincs a hüvelyi nyákról és annak „jelentéséről”, azt csak folyásnak hívják (és esetleg kórosnak is tartják).

És mégis azt várjuk el magunktól, hogy magabiztosak legyünk, hogy kiálljunk magunkért, a jogainkért?

Hogy legyen jó önismeretünk, ha a saját testünket sem ismerjük? Hogy legyen felelős, aki nem felelős a testéért, aki számára csak történik, ami a teste körül zajlik, és ő nem részese, csak túlélője?