Normális-e, akinek a gyerekére az úszómester sem szólhat rá?

Nemrég arról írt valaki egy blogban, ahogy tanúja volt, hogy egy öntudatos apuka felháborodottan ordítva kérte ki magának, hogy az úszómester rászólt a gyerekére, amiért a medence szélén rohangál.

Nemrég arról írt valaki egy blogban, ahogy tanúja volt, hogy egy öntudatos apuka felháborodottan ordítva kérte ki magának, hogy az úszómester rászólt a gyerekére, amiért a medence szélén rohangál.

Felmerül a kérdés: milyen hatással lesz a csemetére ez a fajta sajátos „túlóvás”, ha egyáltalán annak nevezhetjük. Megóvjuk ugyan egy számára kellemetlen visszajelzéstől, ugyanakkor nem segítjük sem azt, hogy biztonságosan használhassa a medencét, sem azt, hogy képes legyen beilleszkedni a társadalomba, és elfogadni bizonyos szabályokat és tekintélyeket.

Korábban már beszéltünk róla, hogy lehetőleg ne neveljük a másik gyerekét (kivéve persze, ha kifejezetten ránk bízták), és átgondoltuk, milyen problémák fakadhatnak belőle, és mi az oka, hogy sokan nem szeretik, ha rászólnak a csemetére. Érthető, ha valaki szeretné megtartani a család és a gyerek privát szféráját, és nem kedveli, ha az idegen néni kéretlenül megosztja a véleményét a buszon arról, szabad-e így beszélni anyával, jó helyen áll-e, nem túl hangos-e, miközben a szülő is ott van.

Néha a szülő türelmét is próbára teszik ezek a helyzetek, mint például abban az esetben, mikor a gyermek az anyja jelenlétében és beleegyezésével kidobta a szendvicsmaradékát (egyébként a szülő sem híve az étel kidobásának, de most épp túl nagy kiflit tudott csak venni), és egy arra járó néni kedveskedő hangon érdeklődött a szülőtől: „miért dobta ki az ételt?”. Legszívesebben azt felelte volna, „mi köze hozzá?”, de jó példát szeretett volna mutatni a csemetének arról, hogyan viselkedünk másokkal, ezért váltott vele pár udvarias mondatot, és csak magában hüledezett.

Az uszodás példában is az a kérdés, mit szeretne tanítani a gyereknek a szülő arról, hogyan viszonyulunk a külvilághoz, kivel milyen hangot ütünk meg, mikor húzzuk meg a határainkat, és mikor alkalmazkodunk.

Az említett apát talán jószándék vezérelte, az, hogy megvédje a gyereket, illetve meghúzza a privát szférájuk határát: más ne szóljon bele, mit lehet, és mit nem, hagyják rá a gyereknevelést. Lehetséges, hogy korábban tapasztalta, hogy rosszul is elsülhet, ha valaki illetéktelenül beleszól a gyerek dolgába.

Csakhogy egy kisgyerek is érti már, hogy egyes helyzeteknek megvan a maga szabályrendszere, amit különböző emberek képviselnek. Nem zavarja össze a csemetét, hogyha bizonyos kérdésekben más a szabály az oviban, mint otthon, és anélkül, hogy külön elmagyaráznánk, érti, hogy egyik helyen az óvónő, másik helyen a szülő szava az irányadó. (Ez persze még nem jelenti, hogy mindig szót is fogad.)