Normális, ha félénk a gyerek? Attól függ!

A szégyenlős és visszahúzódó, idegenek jelenlétében folyton az anyukájuk szoknyájába csimpaszkodó kisgyerekek nagyobb eséllyel lesznek szorongó kamaszok és felnőttek.

A csendes, visszahúzódó természet persze nem jellemhiba, és nem is szabad összekeverni azzal, amikor szorongások és gátlások akadályozzák meg, hogy a gyerek kapcsolatot teremtsen másokkal. Utóbbi esetre érdemes figyelni, mert a szakértők szerint a megfelelő szülői magatartással ez már a kezdetektől megelőzhető lenne.

Amikor a szülők azt tapasztalják, hogy a gyerek idegenek jelenlétében alig akar megszólalni vagy nehezen oldódik fel a vele egykorú gyerekek társaságában is – ezért inkább egyedül játszik -, akkor elgondolkodnak, hogy ez normális vagy valamit elrontottak-e.

A félénkség akkor adhat okot aggodalomra, ha nem csak átmeneti, hanem állandó jelenség, illetve ha nem csupán introvertált jellemről van szó, hanem valóban komolyabb probléma áll mögötte. Az introverzió és a viselkedéses gátlás közti különbség az, hogy az introvertált gyerekek számára természetes dolog és örömet jelent inkább egy könyv társaságában elmélkedni vagy egyedül legóvárat építeni, mint a többi gyerekkel fogócskázni, míg a szégyenlős gyerekek vágynak a társaságra, ugyanakkor stresszforrást is jelentenek számukra a szociális helyzetek és újdonságok.

Jerome Kagan amerikai pszichológus és társai fiziológiai kutatásaik során a viselkedéses gátlás jelenségének hátterében krónikusan magas szimpatikus idegrendszeri aktivitást találtak. Ugyanakkor nem minden gátlásos gyermekben fejlődik ki pszichopatológia, és újabb vizsgálatok is igazolják, hogy mennyire fontos védőfaktor az empatikus, szenzitív szülői és pedagógiai hozzáállás.

Amikor nem kell aggódni

„Egyesek az általános iskola alatt kinövik a félénkséget, míg mások hosszú idő után is ugyanolyan szégyenlősek és visszahúzódóak maradnak; és vannak olyan gyerekek, akik nehezebben nyílnak meg, de a kezdeti hezitálás után ugyanolyan beszédesek és magabiztosak, mint társaik” – írja Heidi Gazelle, a Melbourne-i Egyetem fejlődéspszichológia professzora a The Conversation oldalon.

Az anyukák számára az is érthetetlen, amikor azt látják, hogy a nem olyan régen még pajkos, minden idegenre mosolygó hároméves gyerek hirtelen sokkal csendesebb és visszahúzódóbb lett, holott Dr. Robert Sears gyermekpszichiáter szerint aggodalomra semmi ok: „1-2 éves korukban a gyerekek spontán módon viselkednek és barátkoznak, társas helyzetekben gondolkodás nélkül cselekednek, 2-4 éves korukban azonban egy olyan fázison mennek keresztül, amikor tartanak az idegenektől. Nem kell tehát ennek az átmeneti állapotnak nagy feneket keríteni. Legyünk vele türelmesek; ha kell, kedvesen bátorítsuk, de adjunk neki teret és időt ahhoz, hogy kibontakozhasson” – tanácsolja a szakértő.

Előnyei is lehetnek

A félénkség egy jellemvonás, nem pedig hiba vagy bűn. Sokan azt gondolják, hogy egy szégyenlős gyereknek biztosan sérült az énképe és nincs egy csepp önbizalma sem. Pedig nekik is meglehet a belső békéjük attól függetlenül, hogy ezt nem hozzák feltétlenül a világ tudtára.

A természetüknél fogva visszahúzódó gyermekek, bár nem aktív irányítói a mindennapoknak, mégis nagyon jó megfigyelői. Már kamaszkorukra sok tapasztalattal rendelkeznek a hétköznapok forgatagában rohanó, extrovertált (a világ felé nyitott) társaikhoz képest, ezért gyakran kiváló elemző szakemberek, írók vagy művészek válnak belőlük.

“Az ilyen emberek általában nagyon figyelmesek, kiváló hallgatóság és anélkül is jól érezzük magunkat a társaságukban, hogy egy szót szólnának. Egy egészséges önértékeléssel rendelkező félénk gyerek amellett, hogy csendes, tartja a szemkontaktust, illedelmes, elégedett magával és általánosságban véve jól viselkedik. Azok, akik nehezebben oldódnak fel idegenek jelenlétében, először mindig megfigyelik az embereket, hogy kiderítsék, megéri-e közelebbről megismerkedni az illetővel, vagyis a félénkség ilyen értelemben számukra elővigyázatosságot és védelmet jelent” – írja Dr. Sears.

Mikor van baj?

Sok gyerek esetében azonban a félénkség nem a belső békét, hanem valamilyen problémát tükröz. Ők nem csak egyszerűen szégyenlősek, hanem visszavonulnak, mindig a háttérben maradnak, kerülik a szemkontaktust és viselkedési problémáik vannak. Ha jobban megismerjük őket, rájövünk, hogy tetteiket harag és félelem irányítja, ami legtöbbször a családi kötelékek sérülésére vagy valamilyen korai traumára (válás, halál, bántalmazás) vezethető vissza. De tudni kell azt is, hogy a szorongásra való hajlam genetikailag öröklődik.

Gátlás, kötődés és szorongás

A gyerekek 15-20 százalékánál megfigyelhető az a temperamentum, amit a kutatók viselkedéses gátlásnak hívnak és korábbi kutatások szerint ezek a kisgyerekek hétéves korukig nagyobb eséllyel lesznek szorongóak. Az eredmények azonban nem voltak kielégítőek, ugyanis az évekkel később végzett vizsgálatok igazolták, hogy a legtöbb alanynál mégsem alakultak ki szorongásos tünetek.

A legújabb megfigyelések során ezért a szakértők arra keresték a választ, hogy a visszahúzódó gyerekek esetében pontosan mi jelenthet kockázati tényezőt a szorongás kialakulására. Mint kiderült, a kulcs – ahogy általában – a szülői magatartás, pontosabban a korai kötődés minősége: a Child Development című szaklapban megjelent tanulmány szerint a csecsemő- és kisgyermekkori félénkség akkor vezethet szorongáshoz, ha nincs meg a biztonságos kötődés a gyermek és gondozója közt.

Az empatikus, odafigyelő, törődő szülői magatartás ugyanis segíti a gyereket abban, hogy magabiztosnak érezze magát egy-egy új, számára idegen helyzetben vagy felfedezés során, mert tudja, hogy megerősítést kap gondozójától. (Globális felmérések szerint kb. 65 százalékban biztonságos és egészséges a csecsemők és szülők közötti kötődés.)

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!