Ön mellém ülne, ha vörös hólyagok lennének a testemen?

Képzelje el, ahogy ellazultan ül a Szecska gőzfürdőjében. Nincs társasága, úgyhogy megnézi azokat, akik a medencébe ereszkednek, például azt a nőt is, aki óvatosan lépeget lefelé a lépcsőn. Furcsa, már majdnem térdig jár a vízben, de még mindig magán tartja a köntöst, és csak az utolsó pillanatban dobja ki a medencepartra. Több méterre van öntől, de még így is kivehető a vörös, elváltozott bőr. És a hólyagok. A hátán, a karján, a mellkasán. Most mit tesz? Ön elhagyja a medencét? Megkérdezi, fertőz-e? Esetleg figyelmen kívül hagyja az egészet?

Megértjük, ha nem jön csípőből a válasz, mi is sokat beszélgettünk a szerkesztőségben arról, hogyan reagálnánk hasonló helyzetekre. A diskurzus végén arra jutottunk, hogy a helyes válaszhoz legalább hozzávetőlegesen tudnunk kellene, milyen lehet a köntösös nőnek lenni, milyen lehet attól tartani, mit szól a környezet? A Több mint szépséghiba társadalmi kampány keretein belül pár napra én is kipróbáltam, milyen egy bőrelváltozással együtt élni.

Elutasítóak vagyunk

Egy reprezentatív felmérés szerint a magyarok döntő többsége elutasító magatartást tanúsít, ha valakin bőrelváltozást, hólyagokat, kiütéseket lát. A Magyar Dermatológiai Társulat kutatásából kiderült például, hogy a társadalom nagy része a kiütéseket, bőrelváltozásokat a rossz higiéniához köti. Ebben a teóriában egyébként a férfiak a zászlóvivők, hiszen egynegyedük gondolja úgy, hogy a látványos bőrtünetek a mosdatlanság miatt alakulnak ki. De legalább elfogadóbbak, a bőrelváltozás kevésbé zavarja őket a párválasztás (vagy kapcsolat) során, ellenben a nőkkel, akiknek döntő többsége nem tudja elképzelni, hogy intimebb viszonyt alakítson ki egy bőrproblémákkal küzdő férfival.

Eitler Szilvia, a Heim Pál Gyermekkórház pszichológusa zömében bőrbetegséggel küzdő páciensekkel foglalkozik, és szerinte a társadalom elutasító attitűdjének több olyan oka is van, amin lehetne, sőt kell is változtatni. „Már az ősember is távol tartotta magát azoktól a társaitól, akikről feltételezte, hogy betegek és esetleg őt is megfertőzhetik. Valahogy így működik ez a bőrbetegségekkel kapcsolatban is. Ha látunk egy csúnya elváltozást, egyből arra gondolunk, hogy esetleg mi is elkaphatjuk” – magyarázza, majd hozzáteszi, hogy felvilágosítással, alapismeretek átadásával azért fel lehetne oldani ezt az ösztönös és sok esetben alaptalan félelmet. A legtöbb bőrbetegség ugyanis nem fertőző, ellenben gyógyítható.

Az is a szomorú igazsághoz tartozik, hogy a magyar átlagnak nem sok fogalma van a bőrbetegségek típusairól, okairól, kezelési lehetőségeiről annak ellenére sem, hogy a lakosság fele már átesett valamilyen bőrproblémán. De nemcsak tájékozatlanok vagyunk, hanem az orvosi segítségből sem kérünk: minden ötödik válaszadó legalább egy hónapig halogatná a konzultációt, minden tizedik pedig egyáltalán nem keresne fel orvost, még akkor sem, ha a tünetek állandósulnának

A tájékozatlanságon kívül az empátiánk sincs csúcsra járatva, a tapasztalatok azt mutatják, hogy bele sem tudunk, pontosabban nem is akarunk belegondolni, milyen lehet egy ilyen “stigmával” együtt élni. A Több mint szépséghiba társadalmi kampány pont ezen hivatott változtatni, vagy legalább elindítani egyfajta változást. Az érzékenyítés és érthetőség kedvéért Jordán Adél, Pokornyi Lia és Lola vállalta, hogy pár órára (és egy plakátkampány fotóinak kedvéért) kipróbálja, milyen lehet látványos bőrelváltozással együtt létezni. Én is belekeveredtem a történetbe, azzal a különbséggel, hogy a fotózás után magamon hagytam a hólyagos (ál)tüneteket és teszteltem, miként reagál az utca embere, a szűk környezetem  – és nem utolsó sorban a saját pszichém.

Élesben

Azt gondoltam, pár kiütés alapvetően nem lehet olyan borzasztó, bár a maszkmester székében ülve be-bekúszott egy gyerekkori emlék, amikor az allergiás eredetű pigmenthiányos foltjaim miatt csak dalmatának hívtak a környékbeli gyerekek, a felnőttek pedig vércsehangon kérdezgették anyámtól, hogy mitől foltos ez a gyerek.

A lamentálgatásból egyből vissztértem a sminkszobába, amikor megütötte a fülemet, hogy az egyik folt az arcom jobb felére fog kerülni. Nehezen álltam meg, hogy ne kezdjek le alkudozni: szerintem bőven elég a vállamra, a nyakamra rakni, mi lenne, ha az arcom nem is lenne opció? Csak azért voltam képes befogni a számat, mert arra koncentráltam, hogyha ez most valódi lenne, valószínűleg az urticaria sem kérne tőlem engedélyt. Fél órával később már ott virított a szám sakától egészen a fülem tövéig egy lángolóan vörös, hólyagos folt, ami annyira valósághűre sikerült, hogy tükörben vizsgálódva egyre inkább nem akaródzott így maradni, emberek közé menni meg pláne nem.

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!