Önbecsülés – Szeressük olyannak amilyen!?

Talán mindannyian találkoztunk már azzal a belső érzéssel, hogy „nem vagy elég jó, nem vagy jó”. Természetesen nem mindegy, hogy milyen mélyen él bennünk ez az érzés, illetve csecsemőként, gyermekként vagy felnőttként kell ezzel megküzdenünk.

Érzelmi érettségünk függvénye, hogy mit kezdünk ezzel és hogyan hat ez a kapcsolati élmény az önbecsülésünkre. Más ezzel a kapcsolati üzenettel megküzdenie egy csecsemőnek, egy gyermeknek, egy kamasznak és más egy felnőttnek.  Mindenesetre általában változásra sarkall bennünket ez az érzés azért, hogy elfogadjanak. Ezért aztán sokan erős bizonyítási kényszer ördögi körébe kerülhetnek, mások pedig a verem mélyére, depresszióba, vagy pedig azonosulva a „nem jóval” kriminalizálódnak, vagy agressziójukat önmaguk felé fordítva öngyilkosságba menekülhetnek. Érezzük hogy ez a kapcsolati üzenet erősen befolyásolja viselkedésünket, ezért nem mindegy hogyan is tekintünk erre, milyen a kapcsolatunk vele.

Negatív üzenetet legkorábban már fogantatásunk után megkaphatjuk, ha például édesanyánk nem kíván bennünket, „bár ne is lennél” és ez az érzés elkíséri őt végig a várandósága idején. Ez nem azt jelenti, hogy egy édesanya ne érezhetne így a várandósága alatt, csupán arról van szó, ha tartósan ez az érzés uralja érzelemvilágát, az már aggasztó lehet, hiszen a küldök zsinóron keresztül a gyermek nem csak tápanyagot vesz magához, hanem az anya érzelemvilágával is  szimbiózisban éli meg magát.

Kialakulatlan idegrendszere nem teszi lehetővé, hogy megvédje magát ezektől az erős negatív érzések hatásaitól, így mélyen már magába vési az idegrendszere azt, hogy „nem vagy jó, jobb lenne ha nem léteznél”. Ezzel a mélyen bevésődött érzelmi üzenettel kell szembenéznie élete során annak, aki ezt az elsődleges kapcsolatában megtapasztalta. Van akit ez egész az öngyilkosság irányába is terelhet, Feldmár András pszichológusnál is hallhatunk erről.

Az önbecsülésünket tovább rombolhatja az is, ha születésünk után nem olyannak fogadnak el minket, amilyeneknek vagyunk. Megszülettünk fiúnak, lánynak, szőkének, barnának, sírósnak, nyűgösnek, morcosnak. Ahol a szülőknek nem sikerül ráhangolódniuk hozott tulajdonságainkra, temperamentumunkra, vérmérsékletünkre, az komolyan negatív irányba fordítja fejlődésünk, önbecsülésünk. Azt fogjuk érezni, hogy nincs velünk minden rendben, „nem vagyunk jók”.

Természetesen az elfogadáshoz és az összecsiszolódáshoz a szülőknek idő szükséges, de fontos hogy minél előbb megtörténjen.

Lelkigondozói tapasztalatomban nem egyszer találkozom szülőkkel, akik gyermekük nevelésével kapcsolatosan keresnek meg, és azt fedezzük fel együttesen a szülő párral, hogy valójában még nem hangolódtak rá gyermekük alaptermészetére. Még mindig egy elképzelést nevelnek, egy ábrándot látnak maguk előtt és valójában nem a gyermekükre figyelnek. Ugyanezt a jelenséget párkapcsolati válságok kezelésében is gyakran tapasztalni szoktam. Harcolnak párjukkal, cimkézik társukat, mert változtatni akarnak a párjuk vérmérsékletén, temperamentumán, adottságain.

A csecsemő kutatások, egyre több értékes információt közvetítenek felénk manapság, köztük a temperamentum, vérmérséklet területéről fontosnak tartom megemlíteni  . Alexander Thomas, Stella Chess és Herbert G. Birch kutatását.

A kutatók újszülött kortól fiatal felnőtt korig követtek nyomon gyermekeket, melynek eredménye az lett, hogy többségben úgy találták vérmérsékletünk az idő előrehaladtával sem változik általában.

A csecsemőkori viselkedés vonások tartósan megmaradnak. Egy érzékeny, mimóza alkatú, hevesen reagáló csecsemő érzékeny, hevesen reagáló felnőtté válik, egy morcos csecsemő morcos marad, egy talpraesett „tudom mit akarok” és ennek hangot adó csecsemő hasonlóképpen céltudatos felnőtté alakul, vagy egy kapcsolatba belesimuló, könnyen alkalmazkodó csecsemő, békét, nyugalmat sugárzó felnőtté válik. A vizsgált gyermekek  nagy többségét be lehet sorolni  3 kategóriába. A gyermekek 40% könnyen kezelhetőnek, 15% lassan felmelegedőnek és 10 % nehezen kezelhetőnek ítélték a kutatók. A maradék harmadot nem tudták ezek közé a kategóriák közé egyértelműen illeszteni.

A kutatások alapján az is megállapítható lett, hogy a személyiség alapvető tulajdonságai általában 50 % bán meghatározottak, stabilak, de életkorral, tapasztalattal előre haladva valamelyest tompulhatnak. Ezek után elgondolkodhatunk, hogy nevelés vagy genetika?

A kutatók állásfoglalásával egyetértve azt gondolom, hogy a személyiségfejlődés kulcsa a kettő kölcsönhatásában van. Amikor pozitívan ráhangolódunk arra a természetre, ami adatott, és azt jól szeretve alakítunk ki vele kapcsolatot, akkor megtettük azt amit lehet. Ahol ez megtörténik csecsemőkorban anya és gyermeke között, ott létrejön az a biztonságos kötődés, ami biztosítéka lehet később a tartós párkapcsolatnak. Ahol azonban ez nem történik meg, ott ambivalens vagy elkerülő kötődési mintázat fogja irányítani a személyt, ami viszont sok egyéb problémát  okoz majd a felnőttkori kapcsolatok kialakításában, stresszhelyzetek kezelésében, konfliktuskezelések területén és az intimitásban.

Egy magyar felmérést lássunk még végül. A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének egyik kutatásából kiderült, hogy a magyar felnőtt lakosság 50% nem tud biztonságosan kötődni, tehát ez azt is üzeni, hogy az anyáink,  50% a nem rendelkezett azzal a képességgel, ami a gyermekkel való harmonikus kapcsolat kialakításához szükséges. Ez ne csüggesszen bennünket, mert mint sok minden más, ez is tanulható. Jó szívvel tudom ajánlani Tracy Hogg: A suttogó titkai c. könyvét.  Aki pedig kevésnek érezi a könyv segítségét, akkor bátran keressen meg lelkigondozót, pszichológust, védőnőt, szoptatási tanácsadót kérdéseinkkel, hogy gyermekünknek könnyebb lelki útravalót adjunk az által, hogy már kis korban megérezhetik általunk, hogy szerethetőek és így nem válnak szeretet koldusokká.

2Kor12;14 Mert nem a gyermekek tartoznak kincseket gyűjteni a szülőknek, hanem a szülők a gyermekeknek.

Dányi Zoltán  pár család lelkigondozó lelkipásztor, pkp tréner
pkptrening.hu
parcsalad1 [at] gmail [dot] com