Szabadság vagy béklyó?
Mit jelent a szabadság a szexben? És mit egy párkapcsolatban? Mit jelent, ha nő vagyok, ha anya, és mit, ha egyedülálló férfi, sok csinos munkatársnővel? A válasz sosem egyszerű, de nem is egyértelmű. Épp ezért kértük pszichológus és pszichiáter segítségét.
Miért vágyunk szabadságra a szexualitásban?
Miért nem bírjuk a korlátokat? Vagy mindez csak humbug? Épp ezen a területen tudunk a legjobban szabályok, szigorú szabályok szerint élni? „A magyar embereknek nem túl fontos a szabadság!” – teszi meghökkentő kijelentését Bede Zsuzsanna klinikai szakpszichológus, szexuálpszichológus. Szerinte túlságosan is elfogadjuk a korlátokat, hisz azok biztonságot is nyújtanak. A szabadsághoz érett felnőttnek kell lenni, aki élni tud vele: képes dönteni, vállalja a felelősséget, rugalmas. A szexualitás terén ez a helyzet. Tény, hogy ma a párok nyitottabbak a szexben az 50-80 évvel ezelőtti időszakhoz képest, de még ma is kérdés, hogy mi az, amit mind a két fél saját motivációjából tesz meg! Nem elég, hogy saját akaratából! Sok nő olyan dolgokba is belemegy, amelyeket csak a párjáért hajlandó megtenni, félve az elvesztésétől. Inkább irtózik, mint élvez.
Pornó és maszturbálás
Ha szexualitásról van szó, a pornót is érinteni kell. Az internet világában még jobban elterjedt a kemény szexoldalak nézése, extra pózokból, kiegészítőkből pedig nincs hiány. Ha beindul a fantázia, ha önmagunkkal keveredünk szerelmi viszonyba, akkor többet kaphatunk, mint egy hús-vér embertől. Akire viszont csak az erős ingerek hatnak, jobban fogja élvezni a maszturbálást, mint a szerelmeskedést! Ez a függőség az, ami az élvezet szabadságának elvesztéséhez vezethet.
Tudni kell megállni!
A párok közötti szexuális szabadságba minden belefér, amit mindkét fél szeretne csinálni, kipróbálni – tanácsolja szakértőnk. – Ha elég nyitottak, ismerik egymást, nem kell félniük, hogy valamelyikük túllő a célon. Tudni kell megállni! Az ismert mondás tényleg igaz: a nő erogén zónája az agya. Ha a „fej” valamit nem akar, a test nem fogja érezni. Az igazi kulcs partnerünkhöz, hogy felfedezzük a másik testének rejtett zugait, és ne csak a szexkönyvekben leírt klasszikus területeket. Az igazán extra erogén zónák imádata viszont már a parafíliát (beteges öröm a szexben – a szerk.) súrolja, például lábfej-, ruha-, bugyifétis.
Nem akarunk fejre állni?
A leginkább a hangulatbetegségek területén tevékenykedő pszichiáter, dr. Belső Nóra meggyőződése, hogy a lélekkel foglalkozni egyet jelent a mások iránti nyitottsággal, érzékenységgel. Munkája közben sokszor tapasztalta, hogy az emberek problémái nem köthetők egyetlen betegséghez, hanem tágabb szemléletű segítségre van szükségük.
„Életünkben a korlátoknak és a határoknak igen nagy jelentősége van. Gondoljunk csak a kisgyermekre, aki elkezd mozogni és egyre távolabb mászik, tipeg az anyukájától. Egy bizonyos távolság után azonban visszatér, vagy ha nem látja az anyját, sírva fakad. Felnőve már természetes a szülők távolsága, bár jó esetben egész életünkben biztonságérzetet nyújthatnak. Előbb-utóbb azonban kialakulnak a saját viszonyítási rendszereink, amelyekhez alkalmazkodunk. Az ember szocializációja nem jelent mást, mint a társadalmi és a társas együttlét szabályrendszereinek a megismerését, és az azokhoz való egyéni idomulás kialakítását. Iskolai szabályok, az egyes tanárok heppjei, törvények, jogszabályok, KRESZ, munkahelyi- vállalati kultúra; megannyi szabály és korlát, amelyet meg kell szoknunk, el kell sajátítanunk.
A korlátozás adta szabadság
A jól beállított korlátok kapaszkodót is jelenthetnek. A túl szűkre szabottak viszont – amelyek nem engedik, hogy egyéniségünket megcsillantsuk – igazán korlátoznak és diszkomfortérzést okoznak. A nagyon tág határok pedig elbizonytalaníthatnak, hiszen így nincs mihez alkalmazkodni. Ezért van az, hogy a túl nagy szabadsággal sokan nem is tudnak mit kezdeni; útmutatásra, fix szabályokra van szükségük. De ha ezek állandóan változnak és nem kiszámíthatók, az szintén bizonytalansághoz, frusztrációhoz és később szorongáshoz vezethet. A szabadság talán akkor ér el bennünket, amikor van lehetőségünk a választásra, és saját egyéniségünknek, vágyainknak s lehetőségeinknek megfelelően élhetjük az életünket.
Lázadhatunk a segítség ellen?
A pszichiátriai betegségek bizonyos formáinál hiányzik a betegségtudat és a belátás, tehát a kezelés lehetősége sem elfogadható. Ilyenkor a legfontosabb a kapcsolat kialakítása, a felvilágosítás és a megfelelő kommunikációs helyzet fenntartása. Segíteni azon lehet, aki azt elfogadja; viszont azon is kell, aki saját vagy mások biztonságát veszélyezteti. Ilyenkor nehezebb a helyzet, de ez a szakma erről is szól.
A szabályok ölhetnek
Dr. Vekerdy Tamás klinikai gyermek-szakpszichológus elsősorban a kisgyermek- és a kamaszkor pszichológiai kérdéseivel foglalkozik. Egy korábbi interjújában azt mondta, nem szereti a boldog gyerek kifejezést, inkább a derűs, jókedvű szavakat használná. „Az a gyerek érzi jól magát a bőrében, akit elfogadnak olyannak, amilyen ő valójában. A nevelésnek két nagy lehetősége van: legyél, aki vagy, és én ebben támogatni foglak; vagy legyél, akivé én akarlak tenni.”
Próbáljunk felelőtlen szülők lenni
A pszichológus szerint lázadni jó, és a kötöttségek, valamint a szabályok többnyire gyilkosak, illetve meggyőződése, hogy nevelés nem létezik. Úgy véli, csak stabil együttélés van, melynek során hagyni kell, hogy a gyerek azt tegye, amit tennie kell. A kicsinek az a legfontosabb, hogy szabadon és ne fejlesztő játékokkal játsszon. Mindennap halljon mesét, és ne a tévéből tanulja a beszédet. Emellett napi négy-öt óra futkározásra, üvöltözésre is szüksége lenne, még akkor is, amikor iskolába kerül. Kamasz gyermekeinket pedig hagyjuk ábrándozni, merengeni, heverészni. Ami pedig a felmenőket illeti, próbáljanak felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, s akkor jó lesz mindenkinek. „Mert ha próbálunk mindennek megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk.”
A finnek jobban tudják?
Arra a kérdésre, hogy melyek az új jelenségek a 21. századi gyermeknevelésben, egy 1972-ben bevezetett iskolamodellt hozott fel példaként. A finn oktatási rendszer évek óta az egyik legjobb a világon. „Van nemzeti kerettantervük, de a követelmények teljesítését nem ellenőrzik. Sőt, arra ösztönzik az iskolákat, hogy bátran fejlesszék a helyi tanterveiket. Az iskolákat nem járják tanfelügyelők, ehelyett a tanárokat arra buzdítják, hogy tanuljanak a többiektől. És mivel idejük engedi – napi négy óra tanítás után -, sokat beszélgetnek egymással, rálátnak a többiek munkájára, s lehetőség szerint az iskolaigazgatóval is összedolgoznak.” És bár a diákok nem töltik egész napjukat az iskolában, teljesítményük mégis a világ legjobbjai közé emeli őket, hisz van idejük, energiájuk és kedvük felkészítő, valamint különórákra. Ha tehát a „szabályokat” ilyen szempontok szerint alkalmazzuk, akkor nem ártanak, sőt hasznosak is lehetnek.
És hogy mit mond a témáról Felházi Anett család- és párterapeuta, illetve dr. Baktay Zelka és dr. Baktay Miklós párkapcsolati terapeuták, azt elolvashatja a márciusi számunkban.
