Te szereted a tökéletlen tested? Nem baj, most már szabad
Furcsán sokfélét áraszt felénk a média, ha testről van szó: hogy fogadd el, hogy változtasd meg, hogy mutasd meg, hogy leplezd... Egy ideje ciki lett leszólni a plus size modelleket, viszont fel kell szólalni a túl vékony nők kifutóra engedése ellen. A közösségi média még mindig hemzseg a steril tökéletességtől, de már menő a leleplezésük is - és erre a kozmetikai- és divatcégek is rájöttek.
A hiúság vására és az önbizalom hézagai
Mindenki tudja, hogy vannak gondok a kultúránkban testképileg, de mióta a közösségi média a fiatalok elsődleges viszonyrendszere lett ezen a fronton is, azt hiszem, megkerülhetetlenné vált a kérdés. Az már félelmetes szint, mikor arról olvasunk, hogy kamaszok öngyilkosok lesznek, mert csúnyának érzik magukat (ld. itt, itt, itt, itt) – igaz, ilyenkor a probléma nyilván nincs önmagában.
Nem mai videó, 2013-as, és a benne látható kislány kétségekkel telve kérdezi a világtól, hogy szépnek vagy csúnyának látják-e, mert hát elhagyta a barátja, és tudni akarja, hogy a külseje miatt volt-e.
Az Instagramon más szinteken megy a világ megkérdezése. Essena O`Neill felfedte, hogyan: 50-100 képből végre születik egy, amelyen jók a fények, a mosoly, a háttér, a has is elég lapos (ha megvolt az aznapi koplalás), és íme, kész a több tízezer “tetszik”-et hozó poszt. Ő a maga részéről ott is hagyta a rendszert: csak néhány képét hagyta fent, alájuk írva, milyen csalások árán születtek meg.
Erről például kiderül, hogy 400 dollárt fizetett egy divatcég, hogy éppen abban a ruhában igya a narancslevet. Mindehhez ezt fűzte hozzá:
“Tizenéves korom nagy részét a közösségi média, a közösségi nyomás, a társadalmi státusz és a külsőm rabságában töltöttem. A közösségi média, főleg ahogy én használtam, nem a valóság. Kiagyalt képek és szétszerkesztett posztok, amik egymással versenyeznek. A nézettségért, a követőkért, a társadalmi elismerésért, a sikerért, egy mesterséges világban.”
Több ezer követőjét veszítette el az akciójával, éppúgy, mint az általa fellelkesített modell, Stina Sanders is, aki egy hétig hagyta a csili-vili képeket, helyettük inkább a pedikűr és bajuszszőrtelenítés előtti állapotát osztotta meg – jól kiverve a biztosítékot pop-esztétista beállítottságú felhasználótársainál.
Ez pedig itt My Pale Skin felhasználó videója, amelyben összeszedte, milyen visszajelzéseket kapott, amikor kendőzetlenül megmutatta aknés arcát – és milyeneket, amikor alapos sminkkel fedte. Bizony, semmi se jó. Ha hangsúlyos sminket teszel fel: kurvás vagy, undorító, de legalábbis félrevezető; ha kihagyod: minek tolod más arcába a rondaságod. Aki csúnya, maradjon otthon. Leülhet.
K*pjátok be, én tökéletlen vagyok!
A kamaszkor legjellemzőbb sajátja, hogy folyton visszacsatolást várunk. Végre kezdünk rálátni magunkra kívülről, és aggódva firtatjuk, hogy jól látjuk-e; milyen, ha másvalaki szemével nézünk magunkra? Hát, ha én most 14 éves lennék – azt hiszem, jókora zavart élnék meg. Ha nem vállalom a tökéletesség színjátékát, nem vagyok a közösség része. Ufó vagyok. De ha meg vállalom, hamar kiviláglik, hogy nem tudok mindenkinek jó lenni – és ezt jelen viszonyok között a lehető legkönnyebb az orrom alá dörgölni, akár ismeretlenül is. Jobb elbújni, kivonódni. Vagy – megtehetem, hogy betagozódom. Én is eljátszom, amit mindenki. Én is megkérem a húgom, hogy készítsen 50 bikinis fotót rólam a strandon, és odacsaphatom az Instára: nesztek, én is vagyok olyan tökéletes (főleg, ha a Photoshop is segít)! És senki nem fogja látni a gyötrődésemet a kép mögött.
Fotó: Pinterest
Ahhoz, hogy felvállaljuk a tökéletlenségünket, identitás kell és önbizalom – de az sem árt, ha mások példáját láthatjuk. Mi is bemutattuk Celeste Barber egyik sorozatát, aki mondhatni foglalkozásszerűen figurázza ki a tökéletes(nek mondott) Insta-pózokat, visszájára fordítva a steril tökéletesség világát. Röhög az egészen, és vele mi is.
Nem nehéz látni, hogy egyre terjed a testpozitív szemlélet: ez a kampány azért indult, hogy rávegye a nőket, merjék jól érezni magukat a strandon. Ez az Insta-modell hosszas gondolkodás után meg merte mutatni a striákat a fenekén, ez a lány pedig nagyon bozontos szemöldökkel modellkedik. Ez az anya meg kiposztolt egy képet a szülés utáni alakjáról – és nem, nem kockahasa van.
És egyre több az Insta-csalásokat leleplező poszt, mint ezé a lányé is, amelyek felhívják rá a figyelmet, hogy az ilyen típusú fotók mindig trükközés (és/vagy Photoshop) eredményei.
…Aztán a forradalomból trend lesz
– Hát igen. A folyamat, ahogy lenni szokott, elérte a vállalatokat is. Nem retusálják le a modellekről a bőrhibákat, a push-up melltartó uralmát pedig kezdi átvenni egy jóval természetesebb összképet nyújtó típus. (Ha úgy vesszük, a Dove ebben megelőzte a korát, és lássuk be, sokan szerettük a “mi valódi nők” kampányait – más kérdés, hogy egyébként a termék mögött ugyanaz a cég áll, mint a macsó reklámjairól híres Old Spice-nak.) A mostani fázis elég vicces: a vezető magazinok egymás mellett hoznak egy-egy testpozitív hírt és a szokásos “ezt tedd, hogy két hét alatt bikinihasad legyen” típusú cikkeket.
És hogy hova vezet ez? Kétfelé, amennyire látom. Egyrészt: valakik meggazdagodnak belőle, mert a “felvállalunk egy emberarcú ügyet” mindig hasznos marketingstratégia, és mi lehetne emberarcúbb, mint az “egy közülünk” örök rácsodálkozása: jé, neki is vannak pluszkilói, striái, pattanásai! Másrészt viszont megmarad az a pozitív hozadéka, hogy a természetességből norma lesz, és talán nem kell többé egyeseknek 0-24-ben játszania az istennőt (és – ritkábban – istent), másoknak pedig szégyenkezni, amiért nekik esélyük sincs játszani. – Oké, belátom, ez azért idealista kép volt. A tökéletesség elemi igényünk, ha nem vagyunk olyanok, legalább látni szeretjük. Mindig lesznek gyönyörű modellek, és a főhős mellé mindig a szép nőt fogják beválasztani a mainstream filmekbe. És amíg lesz közösségi média, addig lesz Photoshop is – hiába, nem volt még kor, amelyben ilyen könnyű volt tökéletessé válni. (Igaz, csak addig, míg nem kell szemtől szemben felvállalni magunkat – de ezek a helyzetek is megúszhatóak ma már. Hiszen a magány is egész mást jelent, mikor tíz- meg százezer másik felhasználó körében élhetjük meg.)
De már azt is látni, hogyan kezd átfordulni a testpozitív tendencia. Két hónapja Ausztráliában arról folyt élénk vita, hogy helyes-e plus size modelleket szerepeltetni a kifutón, hiszen ez azt az üzenetet közvetítheti, hogy az elhízottság nem gond, holott – egészségügyi szempontból – nagyon is az.
“Ha a divatipar úgy dönt, hogy nem szerepeltet csont és bőr modelleket (amit helyesen tesz), akkor nem kéne más, ugyanennyire egészségtelen testalkatot sem reklámozniuk” – írta a témában Soraiya Fuda újságíró.
Mások viszont azt vallották: úgy helyes, ha a kifutón minden nőtípust szerepeltetünk, hiszen az az egész társadalmat reprezentálja. Vagyis a vita mélyén ott a kérdés: akit a divatiparban a többiek elé állítunk, az reklámozza a saját típusát, vagy képviseli? Mondhatnánk, hogy csak képviseli, de amit trend szintre emelünk, már példa is lesz. Most egyébként megérkeztek a plus size férfimodellek is, mivel a férfiak körében is egyre gyakoribb túlsúlyosság (amit az ő esetükben mackósságnak nevezünk) előhívta az igényt.
(Ez a srác még azért talán nem az ausztrálokat kiakasztó kategória.)
Az én kérdésem már csak az, miért ne maradhatnánk a józanság keretein belül? Rendben, hogy leváltjuk az anorexiás ideált, de miért kell mindjárt az elhízottra cserélni, mikor annyi de annyi a nem sovány-nem molett nő? És itt nem arról van szó, hogy bármi gondom lenne túlsúlyos embertársaimmal! Én se vagyok nádszál. Csak úgy látom, hogy azzal, ahogy kezdjük magunk mögött hagyni az extrém karcsúság eszményét, még mindig nem a magunk és a többiek elfogadásához és a testi-lelki egészséghez érkeztünk – most például az izmosra gyúrt test idealizálása váltotta fel a soványságét, miközben a túlsúlyos modellek játékba hozása talán jóval inkább stratégia, mint toleráns gesztus.
Stefania Ferrario modell, aki szintén megszólalt az ausztrál vita kapcsán, körülbelül azt fogalmazta meg, amivel én is lezárnám a gondolatmenetemet:
“Én a méretek és alkatok változatosságát, a diverzitást támogatom, de szerintem is felelőtlenség, hogy nem látunk a kifutón normális testsúlyú modelleket. Minden plus size, ami 8-as méretnél nagyobb, pedig egy átlagos nő 12-14-es méretű, ez nagyon félrevezető a fiatalok számára. Azt közvetíti, hogy ezek a nők sem elég vékonyak!” – mondta a BBC-nek a 24 éves modell, aki egyébként a plus size kategóriába tartozik, de amikor kifejezetten túlsúlyosnak tartotta magát, nem modellkedett, mert egészségtelennek érezte magát, és nem akart így senkinek példát állítani: “Én az egészséges testet és lelket szeretném népszerűsíteni!”
(Persze, tudom, hiába a sokféleség beengedése, ha a divatipar szexizmusa marad – de ez már külön cikk témája lehetne.)
