Tényleg pszichés állapot a meddőség?

Meddőnek lenni rossz, akármit is értünk ez alatt. Pedig van remény: míg régebben, a laikus nyelvben azt hívták meddőnek, akinek egyáltalán nem lehetett gyereke, addig a mai orvosi szakterminológiában olyan esetekre alkalmazzuk, amikor egy párnak egy évnyi rendszeres, védekezésmentes szexuális élet után nem jön össze a spontán fogamzás.

Ma az „ismeretlen eredetű meddőség” diagnózissal korántsem ér véget a dolog, hiszen ekkor kezdődnek csak az okot firtató kivizsgálások, utána vagy ezzel párhuzamosan pedig a különféle asszisztált reprodukciós kezelések. A gyermektelenség oka néha ismeretlen marad, Magyarországon ekkor szokták az embert pszichológushoz küldeni, ugyanakkor több nyugati országban az asszisztált reprodukciós kezelések alatt diagnózistól függetlenül is kötelező a pszichoterapeuta vagy meddőségi konzultáns látogatása. De mégis mi köze a pszichológusnak a fogantatáshoz?

Tudat alatt nem is akarom?

Az évek során a meddőség pszichológiai megközelítése változott: az ötvenes években a pszichogén meddőség szemlélete dominált, amely szerint fel nem ismert, tudattalan pszichés tényezők okozzák a meddőséget. Ekkoriban az orvosi diagnosztika még nem volt elég fejlett és ezért a meddő esetek 50 százalékában nem találtak kimutatható egészségügyi eltérést, így kézenfekvő volt ezeket pszichésnek, konkrétabban a nő pszichés zavarának tartani.

A legtipikusabb pszichés zavarok a teherbe esésssel kapcsolatos neurotikus félelmek, a nők saját anyjukkal megoldatlan konfliktusai vagy a felnőtté válástól való félelem voltak. Úgy gondolták, kétféle nőtípus van, aki nehezen esik teherbe: a gyenge, érzelmileg éretlen kislányok és az ambiciózus, maszkulin amazonok. A pszichés meddőségben szenvedő férfiak esetén a férfi anyja tehetett a dologról, aki dominált és kontrollálta a fiát és saját szexuális gátlásai miatt szorongást keltett benne; esetleg az apja, akivel az apa-fiú versengés feloldhatatlan konfliktussá fajult.